A forradalom eszméje tovább él

Október 6-i megemlékezés

Csütörtökön délután a marosvásárhelyi Székely vértanúk emlékoszlopánál az 1848–49-es forradalom és szabadságharc tizenhárom vértanújára emlékeztek. A forradalom elbukott, de az eszméje tovább él, így az áldozatuk nem volt hiábavaló – többek között ennek a gondolatnak adtak hangot a megemlékezésen felszólalók. 

A postaréti ünnepségen először Tuzson Attila plébános, a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János plébánia kisegítőlelkésze emlékezett meg a vértanúkról, és áldotta meg a rendezvényt. Utána Péter Ferenc, a Maros Megyei Tanács elnöke és az RMDSZ megyei szervezetének elnöke szólalt fel. Az elnök Habsburg Ottó politikust idézte: „Aki nem ismeri a múltat, nem ítélheti meg a jövőt. A múlt az a talaj, amelyen állunk. Tanítómesterünk, megmutatja, hogy milyen hibákat nem szabad újra elkövetni, és mit kell tenni”. Ezért kötelességünk minden évben megemlékezni arról a 16 honvéd tábornokról, akiket az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után kivégeztek, közülük tizenhármat Aradon, és Pesten az első felelős magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajost.

Az aradi tizenhármak bátorsága a nemzeti szabadságért hozott áldozatnak, a soknemzetiségű ország összefogásának a jelképe – mondta az elnök, majd utalt az aktuálpolitikai helyzetre, a vírusjárványra, a szomszédunkban dúló háborúra, amelyek átrendezik a világot, megváltoztatják gondolkodásmódunkat, az egymáshoz való viszonyunkat. Az elmúlt időszakban kicsit összezavarodott a világ, s benne mi is. Ma egyéni háborúkat vívunk, és mindenki a maga eszközeivel harcol a maga által jónak vélt szabadságért, a maga tudása és tehetsége szerint. Ezért is fontos ismerni a múltat, a történelmet, hiszen a múltbéli kötődés, a kulturális örökség ápolása ma mindennél fontosabb. Ezek olyan gyökerek, amelyekre „vigyáznunk kell, hogy a kötelékek ne lazuljanak fel”. Az aradi vértanúk szabadságba vetett hite megingathatatlan volt a kivégzés éjszakáján, zárkájuk magányában is – tette hozzá. A közösség ereje már a kivégzések napján megmutatkozott, amikor – a szemtanúk elbeszélése alapján – tömegek zarándokoltak a helyszínre. Ma is a közösség összefogásának szép példája, hogy megemlékezhetünk a Székely vértanúk emlékművénél. Utalva a jelenlegi kül- és belpolitikai helyzetre, az elnök megerősítette, hogy most mindennél nagyobb szükség van a politikai higgadtságra, a józan belátásra, az emberek érdekeit szem előtt tartó intézkedésekre. A felszínen zajló hangoskodás nem szabad elnyomja a béke és a megbékélés hangját. Ez ma a múlt legfontosabb üzenete számunkra – foglalhatnánk össze Péter Ferenc beszédének zárógondolatát. 

Tollas Gábor színművész Gyóni Géza Csak egy éjszakára című – az eseményhez kötődő – versét szavalta el, majd Kovács Mihály Levente, a megyei tanács alelnöke és az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke lépett mikrofonhoz. 

A városi szervezet elnöke is arról beszélt, hogy október 6-a a szabadságszeretet, a szolidaritás, az összetartozás, az összefogás napja. A szabadságért az 1848–49-es forradalomban német, osztrák, szerb, horvát, lengyel és más nemzetiségű résztvevők adták az életüket, ezért bátran kijelenthetjük, hogy „a szabadságnak nincs nemzetisége – az mindenkié”. Majd utalva arra, hogy a forradalom elbukott, de a kiegyezés után céljai nemcsak megvalósultak, hanem a béke és gyarapodás páratlan korszaka köszöntött be, Marosvásárhely példáját állította előtérbe. A többszöri vereség ellenére is talpra álltunk, bebizonyítottuk, hogy sokkal nagyobb a tartásunk, és magasabb az erkölcsi mércénk, mint hogy a végtelenségig tűrjük azt, ami mindannyiunk számára vállalhatatlannak bizonyult. Szolidaritás, együtt munkálkodás, kitartás kellett hozzá – mondta többek között a politikus, majd visszatérve a történelmi példára, hangsúlyozta: a kegyeletteljes megemlékezés fogadalomtételre is ösztönöz, arra, hogy ne mondjunk le tisztességes céljainkról! 

Újabb lírai mozzanat következett. Balog Imre-Mátyás, a Marosvásárhelyi Művészeti Szaklíceum színész szakos diákja Tompa Mihály A madár, fiaihoz című versét szavalta el, utána Gyombolai Péter, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja szólalt fel. 

– Egy nemzet történetéről gyakran a szokások és gesztusok árulnak el a legtöbbet. Az aradi vértanúk nevét sajnos a magyarok többsége aligha tudja elsorolni, s bizonyára sokan vannak, akik egyetlen vértanú nevét sem ismerik. Ám aligha van olyan felnőtt magyar ember, aki ne tudná, hogy magyar ember sörrel nem koccint, hiszen a legenda szerint az osztrákok sörrel koccintottak az aradi vértanúk kivégzése után. S vajon nem élőbb hagyomány-e ez a legenda, mint ha valaki tudja ugyan a vértanúk nevét, de mit sem tud a tetteikről? Nem fejezi-e ki jobban az 1848–49-es szabadságharc leverése felett máig érzett gyászt és szomorúságot, az ennek kapcsán kialakult nemzeti egységet? Miért van az, hogy az 1849–1850-ben kivégzettek emléke máig tisztán áll előttünk? Talán azért, mert 1848–49 az egész nép közös élménye volt, s ezáltal a megtorlás is azzá vált. Azért, mert ez a megtorlás nem kettészakította, hanem összekovácsolta a nemzetet – kezdte beszédét a konzul, majd hozzátette: az 1848-as forradalom és szabadságharc eszméjéhez tartozott az is, hogy a vértanúk az akkori Magyarország legkülönbözőbb helyeiről származnak, mégis olyan egységet mutatnak, mely a magyar függetlenség eszméjét képviseli. Október 6-a a magyar nemzet gyásznapjainak egyike, de ilyenkor fontos emlékezni arra is, hogy bár leverték, a forradalom valójában nem bukott el, és a véráldozat nem volt hiábavaló. Jelképesen a szabadságharc mártírjai vitték előre az országot az 1867-es kiegyezésig, amely után Magyarország hatalmas fejlődésnek indulhatott. 1849 után a láng nem hunyt ki, a bécsi udvar pedig képtelen volt visszafordítani az idő kerekét. A látszólagos kudarcnál tehát sokkal fontosabb az, amit a nemzet fiai az igaz ügy érdekében tettek, vagyis, hogy előbbre tartották a cselekvést, a tenni akarást.

Az aradi tizenhármak és a szabadságharc többi vértanúja arra tanít bennünket, hogy akár hétköznapi, akár rendkívüli helyzetről legyen szó, utólag azokat látjuk hősnek, akiknek lénye, lényének magja rendíthetetlen marad, és ezért ma is hálával és főhajtással emlékezünk előttük – zárta gondolatait a konzul. 

Nagy László színművész Faludy György Október 6. című versét szavalta el, majd Soós Zoltán, Marosvásárhely polgármestere osztotta meg gondolatait a jelenlevőkkel. 

A polgármester is kiemelte beszédében, hogy bár az 1848-49-es szabadságharc megbukott, és az aradi vértanúk kivégzésével vérbe fojtották, a kiegyezést követő évtizedek a béke időszakát hozták el, amikor addig még nem látott kulturális és gazdasági fejlődés indult meg Magyarországon: újjászülettek városok, kiépítették, bővítették a vasúthálózatot, színházak, kórházak, népiskolák épültek. Budapest is ekkor lett európai nagyváros. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményei máig tovább élnek, legendákban, népdalokban, családok emlékezetében, és arra is emlékeztet, hogy a szabadság nem adottság. Nem olyasvalami, amit ha egyszer megszerzünk, mindig velünk marad. Ápolni kell, figyelni rá, gondozni – különben könnyen elveszíthetjük – hangsúlyozta a polgármester, majd hozzátette: Marosvásárhely „sebekkel teli története” is jól példázza mindezt. A szabadságot nem egymás ellenében, hanem egymással vállvetve kell kivívni. Nálunk is eljött „a béke és a felvirágzás ideje. Az építkezés elkezdődött, és itt nemcsak aszfaltra, téglára és betonra gondolok, hanem a multikulturális marosvásárhelyi identitás és közösség újjáépítésére is” – fejezte be történelmi paraboláját a polgármester. 

A megemlékezést Tollas Gábor színművész Ady Endre Imádság háború után című versének tolmácsolása, majd Kásler Magda, a Maros Művészegyüttes táncosának, énekesének rövid előadása zárta. Ezt követően az obeliszk talapzatánál, a többi között az RMDSZ megyei, marosvásárhelyi szervezete, a városi körzetek, a MIT, a megyei és városi tanácsok RMDSZ-frakcióinak, az Erdélyi Magyar Baloldal, a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal, az RMKM, illetve vidéki szervezetek, valamint a Pro Economica Alapítvány, más civil szervezetek nevében helyezték el a kegyelet és megemlékezés koszorúit.