Csütörtöki kimenő
A forradalmárok gyermekei nem kívántak forradalmárok lenni. Talán nem is lehettek már azzá, mert elmúltak a forradalmi idők. A forradalmárok feleségei, ősöreg anyjuk fel is óhajtott, hála istennek. Igen, az isten is előfordult a mindennapokban. Személytelenül, de jól jött kötőszövetként vagy mondatzáró sóhaj gyanánt.
A forradalmárok fiai és leányai egy darabig bővelkedtek a kivívott egyenlőség privilégiumaiban. Ami kijárt nekik az apák jogán a struktúrából és a társadalom újfajta szerkezetéből. Csupa érdekes, jövedelmező szakmát tanultak főiskolákon, egyetemeken, külföldön is, ahol még nem volt forradalom, és nem ismerték az egyenlőséget. Valamiért nem irigyelték őket, a forradalmárok gyermekeit. De lehet, hogy ez csupán az ideológiai vakságból következett, amivel nem ismerték fel a jövő hívó szavát, zálogát, mákonyát. Más mákonyok rabjai voltak. Sőt inkább taszította őket. Gúnyolódtak rajtuk, velük, aztán befogadták őket, és úgy tettek, mintha elfelejtették volna, honnan jöttek a forradalmárok fiai. És hová tartanak. (Igaz, maguk a forradalom leszármazottjai sem voltak ezzel tisztában. Ők már a forradalom után születtek.)
Ők, akiknek apja-anyja a mély illegalitásból harcolta magát a fényre, ők mindig tudták, honnan a kenyér, az útlevél, hol vannak a különleges boltok és a legjobb tengerparti bulik, az irigyelt farmernadrág és a feliratos nyugati póló. Beléptek apa-anya pártjába, mert ez volt az elfogadott, miként korábban az ifjúmunkás-szervezetbe is, mert ez afféle elemi elvárás volt velük szemben.
Lázadtak illedelmesen, korcsoport-harmonikusan, nyelveket tanultak, amit az apák és anyák még nem tartottak fontosnak, hiszen az internacionalizmus (az eszperantó – a proletariátus latinja, mondta Lenin oroszul) úgyis mindent megold. Semmik voltak, s minden lesznek ők holnapra, s az egész világ. A holnap eljött, és a forradalmárok gyermekei orvosok, mérnökök, üzletemberek lettek, tán még jogászok is, de inkább mindenre elszánt szerencsét próbálók, nem akartak többé a forradalom országaiban élni. Leléptek, disszidáltak, kint maradtak, kivándoroltak, ideiglenesen (immár ötven éve) más házában, majd a sajátjukban állomásoznak, sőt megszerezték az állampolgárságot, befutottak, és gyermekeiket különleges egyházi vagy magániskolákba igyekeznek bejuttatni, és azt mesélik, hogy nagyapa és nagyanya hivatalnok volt, sokat dolgozott, küzdött, elég szép nyugdíjuk van. Forradalomról szó nem esik, csak a tananyagban némelyik balos tanár jóvoltából. Általában Kelet-Európa nagyon érdekes, különleges (lehet belőle díjnyertes dolgozatot írni), ciki, ott minden megtörténhet az emberrel: gettó, deportálás, szeku, megfigyelés, proszkribálás, párttagság, kényszermunka...
A forradalmárok – akiket én ismertem –, a forradalom túlélői nem rendelkeztek korlátlan túlélőkészlettel. Leginkább öregek voltak, akik az ezredfordulóig nagyjából kihaltak békés öregségben. Egy ideig még divat volt a vörös zászlós vagy pap nélküli temetés, a régi társak beszéltek reszkető papírlapról egyre elhalóbb hangon. Leginkább a pártrendelőben találkoztak egymással. Teljesen közönséges betegségeik voltak, mint az egyszerű embereknek. Hiszen maguk is egykor egyszerű emberek voltak, amíg el nem sodorta őket a mozgalom szele. Elkötelezettek voltak, s a kötelékek leoldása után már nincs mit kezdjenek magukkal. Emlékiratot írni? Ócska írógépen, elkopott a szalag. Minek? Senkit sem érdekel.
A privilégiumok is kikoptak, nevüket elfelejtették, már réges-régen nem hívják őket az iskolákba, hogy meséljenek arról, milyen volt a nyomor, meg röpcét szétszórni, gyárkéményre a vörös nap előéjszakáján kitűzni a sarló és kalapácsos lobogót, folyóiratokat és tiltott könyveket rejtegetni, megszokni az éjféli házkutatást és a preventív őrizetbe vételt május elseje előtt, a pofozást és csendőrrúgást. Érdekes, arról senki sem kérdezte őket, na és utána? Azután mi volt? Kiből milyen főnök, tiszt, nagykutya lett? Mi volt a jutalom? Kilóra mennyi kitüntetése van az elvtársnak? Tessék mondani, mikor tetszettek úgy érezni, hogy magukkal ki lett cseszve?
A forradalomárok estéje szomorú volt és egyhangú. Leveleket vártak azoktól, akiket felneveltek, meg telefonhívást, az orvosi rendelő várójában, a kórteremben az ágyszomszédnak az unokák képét mutogatták, és tudták, a hátuk mögött összesúgnak a többiek, mindig, mindenhol akadt valaki, aki ismerte a forradalmár életrajzát és tetteit, a főnököt, a szomszédot, az utcabizalmit.
Ültek a szép nagy lakásban egy fotelben, amit egy kivándorló családtól vettek potom áron. A lakást érdemeikért utalták ki nekik, később meg kellett venni, de kedvezményt kaptak, és a könyvespolcon a könyvek már régóta nem szaporodtak. Újságok hevertek egymáson olvasatlanul, és már semmi sem gyújtotta lángra lelküket, szívüket, tekintetüket. Por van.
A világ könnyűszerrel elfelejtkezett róluk. Akik bosszút állhattak volna, már nem tették meg egyik oldalról sem. Békésen belesimultak a semmibe, nem tudni, hová is mentek, mert nem hittek mennyben és pokolban. Pedig mindkettőt megjárták egykor.
