A földön nem csak állunk, élünk is…

Beszélgetés a 90 éves Jakab Sámuel talajtanossal, földrajzi szakíróval

– Szásznádason, az egykor zömében szászok lakta faluban született. Mondjon néhány szót a családjáról.

– Anyai ágon a Székelykeresztúr melletti Szentábrahámra nyúlnak vissza a gyökereim. Apai felmenőim Homoródalmásról származnak. Az 1602-es Basta-féle összeírásban szereplő Jakab Péter nevű ősöm a legkorábbi, akiről írásos emlékem van. Az ő utódai Homoródszentmártonba és Gyepesre kerültek, onnan pedig a Nyikó mentére. Jakab János, gyepesi ősöm, 1679. április 16-án kapott Apafi Mihály fejedelemtől címeres nemeslevelet. Apai felmenőim attól kezdve használták a homoródalmási előnevet. A Nyikó menti Tordátfalván, Jakab János oskolamester és Kiskadácsi Marosi Márta fiaként született 1804-ben az ugyancsak homoródalmási Jakab János nevet viselő dédapám, aki marosvásárhelyi ügyvéd, széki hites táblabíró, marosvásárhelyi háztulajdonos, a Bolyaiak családi ismerőse volt. A 19. század második felében szerzett birtokot Szásznádason, de csak élete utolsó időszakában költözött oda, ott is halt meg 1880-ban. Kora elismert jogásza volt. A Stylionarium nonulla stylorum curialium exempla (A törvénykezés rendén elő forduló stylusok magyarázatáról és elosztásáról) című könyvének második, 1838-as, bővített kiadása megtalálható a marosvásárhelyi Teleki Tékában. Fia, ifj. homoródalmási Jakab János, nagyapám, ügyvédi diplomája megszerzése után, tehát 1865-nél nem korábban költözött Szásznádasra, amely 1722–1876 között járási székhely volt, 16 falu tartozott hozzá. Ő volt a járás utolsó főszolgabírója. Dédapám a nádasi birtokát és bennvalóját végrendeletileg nagyapámra hagyományozta, aki 1877-ben párbajban megvakult, és így élt 1916-ig. Halála után a birtokot és bennvalóját az 1891-ben született Jakab Sámuel édesapám örökölte, aki a hatodik gimnáziumi osztály befejezése után abbahagyta a tanulást, hogy a megvakult, tehetetlenné vált apja mellett segítse édesanyját a gazdaság irányításában. Édesapám már kora gyermekkoromtól kemény munkára fogott engem is. Tizenkét évesen szántottam, tizenhat évesen a napszámosokkal egy sorban kaszáltam. Nemegyszer mondta féltve óvó édesanyámnak: „Tán nem ablakdísz virágot akarsz nevelni belőle? Hadd szokja meg idejében az élet nehézségeit! Ki tudja, mit szán neki a jövő?” Milyen igaza volt!

Feleségem, Varga Éva természetrajz-földrajz szakos tanár, hatvan éve vagyunk házasok. Két fiunk született: András villamosmérnök, környezetszakmérnök, Zoltán építőmérnök. Sportoltak, versenyszerűen úsztak, vízilabdáztak. Magyarországon élnek, három unokánk és egy dédunokánk van.

– Erzsébetvároson, a járási székhelyen kezdte a gimnáziumot, majd a marosvásárhelyi 2-es számú fiúlíceumban (a mai Bolyai Farkas Elméleti Líceum) fejezte be. Milyen emlékei vannak a két iskoláról?

–  Szülőfalumban nem volt magyar iskola. Édesapám szerette volna, ha az elemit német nyelvű felekezeti szász iskolában járom ki, ott azonban kétévenként indítottak osztályt. De szüleim nem vártak, beírattak a román nyelvű állami iskolába. Itt fejeztem be a négy elemit 1943-ban. Szülőfalum a kettészakított Erdély déli részéhez, Romániához tartozott, ahol csak két magyar középiskola volt: a nagyenyedi református kollégium és a brassói római katolikus líceum. Enyeden abban az évben, valamilyen oknál fogva, nem indítottak I. osztályt, Brassóban pedig unitárius vallásom miatt nemkívánatos voltam. Így az erzsébetvárosi Timotei Cipariu líceumba felvételiztem, természetesen románul. Nem éreztem semmi hátrányát a falusi iskolás előéletemnek. Az osztályban egyedül voltam magyar, mégis végig az éltanulók között tanyáztam. Némi nehézséget csak az 1948-as tanügyi reformkor éltem át. Kilencévi román osztályba járás után – édesapám nem minden ok nélküli aggodalma ellenére – magyar tannyelvű iskolába merészkedtem felvételizni, a marosvásárhelyi Református Kollégiumból a 2-es számú magyar tannyelvű fiúlíceummá vált tanodába. Életem legszerencsésebb lépésének tartom, hogy akkor nem hallgattam jóságosan szigorú apám aggódó intelmére. Kiváló tanárok, jó osztálytársak segítettek magamba szívni a több évszázados iskola különleges szellemét. Lelket nemesítő három éven át tanultam anyanyelvemen, s ezt még az sem árnyékolta be, hogy az osztályharc éleződése miatt XI.-es, végzős osztályos koromban már nem élvezhettem az intézet bentlakása nyújtotta előnyt. Az iskola szellemére jellemzően maga az igazgató szerzett nekem kintlakást, ahol egy nehéz felfogású kisiskolás tanításáért teljes ellátást kaptam a jómódú szülőktől.

– Húszévesen, 1951-ben érettségizett, de csak később, 1955-ben került a kolozsvári egyetemre.

– Valóban, ’55-ben iratkoztam be a kolozsvári Victor Babeș Tudományegyetemre, mert ott volt az a szak, amelyet választottam. Hogy miért kerültem későn az egyetemre? Mert „egészségtelen” voltam. Úgy értem, származásilag. Ugyanis apám kulák volt, tehát akkori értelmezés szerint kizsákmányoló, osztályellenség. Nem volt keresnivalóm az egyetemen. Tanító sógorom közbenjárásával a mezősámsondi általános iskolához kerültem, ahol szaktanár hiányában román nyelvet tanítottam 1952 májusáig, amikor megkaptam a katonai behívót 3 éves munkaszolgálatra a lupényi szénbányászati vállalathoz. Ezt a „röpke” időt később megtoldották még egy negyedévecskével, mert közben a minket felváltandó újoncokat három hónapi mezőgazdasági munkára irányították. Így a lupényi föld alatti „szanatóriumban” és fölötte 39 hónapot tölthettem. Katonáskodásom idején hat hónapos tanfolyamon kitanultam a villanyszerelői szakmát, és esti szakon elvégeztem egy egyéves mesteri iskolát. Mindvégig sportoltam, röplabdáztam és bírói jogosítványt szereztem. Ezek ellenére egy pillanatig sem mondtam le az egyetemi továbbtanulási szándékomról. Leszerelő kiskönyvembe ezt írták: Leszerelt kiképzetlen baka ranggal. Időközben az egyetemi felvételiken enyhültek a származási feltételek. Az éppen soron levő felvételi vizsga idején hátravolt még három hét a katonáskodásból. Elkéreztem feletteseimtől, s szürke munkaszolgálatos „katonafrakkban” jelentem meg Kolozsváron a vizsgabizottság előtt. Hidrológiára felvételiztem, de tanévkezdéskor már a természeti földrajz szakon találtam magam. Egyedüli magyar voltam az évfolyamon, amiből még hasznom is származott: a geomorfológiát előadó tanszékvezető professzorom velem fordíttatta magyarról románra egy akkoriban nagymenő szovjet-orosz szerző 400 oldalas egyetemi jegyzetét. E munkámért a fizetség az volt, hogy nem kellett a professzorom előadásaira járnom, vizsgáznom sem kellett, a maximális jegy került az ellenőrzőmbe, s ami a legfontosabb: fordítás közben alaposan elsajátítottam a magyar szaknyelvet. A kontinensek természeti földrajzát előadó tanáromnak fordítottam – ugyancsak román nyelvre – gróf Széchenyi Zsigmond Afrikára vonatkozó írásaiból. Ezért a fáradságomért már komoly fizetséget kaptam, pénzben. Jól is jött, mert a származásom miatt nem lehettem bentlakó, és nem részesültem állami ösztöndíjban, csupán havi 50 lej tanulmányi érdemdíjat kaptam. A szállásomat, étkezésemet és egyéb kiadásokat óraadásból és vasárnaponkénti röplabda-bíráskodásból fedeztem. A szüleimtől nem vártam támogatást, mert a kuláksággal teljesen padlóra kerültek. Harmadév végén a talajtan-geomorfológia szakirányt választottam, s államvizsga-szakdolgozatomat talajtérképezési témakörből készítettem. Így már egyenes út vezetett a talajkutatói pálya felé. De hogy az út ne legyen épp olyan sima, néhány hónappal az államvizsga előtt hazaküldtek. Meg kellett győznöm édesapámat, hogy álljon be a kollektív gazdaságba, különben nem mehettem vissza az egyetemre. Így vált a kulákká „kiáltott” jó apám kollektivistává, én pedig az ötödév utolsó három hónapjában még állami ösztöndíjnak is „örvendhettem”.

– Egyetem után két évet töltött talajkutatóként Kolozsváron, s 1962-ben Marosvásárhelyre került.

– Kacskaringós út vezetett a révbe jutásig. Előbb egy fél tanévet tanárkodtam Szentgericén, következett egyévi földtani térképészet a kolozsvári bányavállalatnál, s csak azután kerültem igazi szakmai felkészültségemnek megfelelő munkahelyre, a kolozsvári területrendező központ talajtani osztályára. Négy ilyen intézmény volt az országban, amelyeket 1951-ben hoztak létre. Munkakörük több tartományra terjedt ki, szakmailag jól átgondolt és megszervezett intézmények voltak. Később ezeket át kellett szervezni, és 1962-ben helyettük tartományi talajtani és területrendező hivatalokat létesítettek ‒ ezekhez irányították a szakembereket. Tetszés szerint választhattunk. Nem volt nehéz döntenem. Marosvásárhelyre kerültem, ahol az újonnan létesített hivatal talajtani osztályát kellett megszerveznem. A munkatársak verbuválására csaknem teljesen szabad kezet kaptam. Országosan elismert, jó csapat jött össze. Fő feladatunk a tartományi termőföldek tanulmányozása, feltérképezése, felleltározása, valamint az új gyümölcs- és szőlőtelepítések terén a talaj alkalmasságának részletes vizsgálata és laboratóriumi elemzése volt. Húsz évig dolgoztam az osztályon, irányítottam a munkát. Közben a bukaresti tudományegyetem földtan-földrajz karán doktoráltam.

– Mi következett ezután?

– Az 1960-as évek végétől tíz esztendeig tagja voltam a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a dr. Málnási Géza vezette kutatócsoportnak, amely a gyomorrák földrajzi elterjedése kérdéskörét tanulmányozta. Az én feladatom a környezeti tényezők vizsgálata volt. Az e témakörből készült egyik tanulmányunkat bemutattam az 1971-es európai nemzetközi földrajzi konferencián. Ennek nyomán a pennsylvaniai Slippery Rock egyetem, ahol ugyancsak foglalkoztak a kérdéssel, egyéves ösztöndíjat ajánlott nekem. De hát itthon ismét „egészségtelennek” minősültem… Nem élhettem a lehetőséggel. 1982-ben meghívtak az akkor létesült marosvásárhelyi gyümölcstermesztő kísérleti állomásra meliorációs (talajjavító) főmunkatársnak. Nyugdíjazásomig ott dolgoztam.

– Miért jó az, ha falvanként, vidékenként tudjuk, hogyan is állunk talajösszetétel, talajgenetika, erózió, orvosföldrajz szempontjából?

– A mezőgazdasági termelés legfontosabb munkatárgya, ha úgy tetszik, munkaeszköze a termőföld. Az emberiség talán egyik legfontosabb, feltételesen megújuló erőforrása, természeti környezetünk alkotóeleme, életterünk. Talaj nélkül nincs növényzet, nincs mezőgazdaság, nincs élelmiszer, nincs élet. Élelmiszertermékeink zöme a talajból származik. Senki sem lehet közömbös a termőföld mindenkori állapota iránt. Alapvető tulajdonsága a termőképesség, de amint említettem, csak feltételesen megújuló természeti erőforrás, ami azt jelenti, hogy a növényi termés előállításához szükséges ökológiai feltételek biztosításával termőképessége fennmaradhat, akár fokozható is. A fokozás felső határát az éghajlati viszonyok szabják meg. A csak a mában gondolkodó gazdálkodás esetén és az egyre terjeszkedő építkezések miatt rövid idő alatt elfogyhat, lepusztulhat a termőföld. Észszerű, termőképességet megőrző, jövedelmező gazdálkodás csak alapos talajismerettel lehetséges. Ezt hivatottak szolgálni a vidékenként, falvanként, gazdaságonként végzett felmérések, tanulmányok, laboratóriumi elemzések.

– Több mint 100 éve, a 20. század elején volt Erdélyben a tagosítás, a kis, ún. nadrágszíj parcellák összevonása. Fontos volna újra tagosítani Erdély fölszabdalt, jócskán fölaprózott termőföldbázisát?

– Egy roppant fontos dolgot hozott szóba, a tagosítást. A többezernyi apró parcella összevonása, a domborzati adottságokhoz igazodó nagy táblák és mezei úthálózat kialakítása Erdély mezőgazdaságának fejlődését, a talajtakaró megőrzésének alapfeltételét jelenti. Ez évekbe telő, bonyolult tulajdonjogi kérdéseket felvető, az érdekelt felek meggyőzését, egyetértését, beleegyezését kiharcoló munka. Érdekszövetségeket, összefogást igénylő, egyáltalán nem könnyű folyamat, de elkerülhetetlen.

– ’89-ben, szinte 60 évesen érte meg az ún. forradalom hozta változásokat, és aktív szerepe volt a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete (RMGE) Maros megyei szervezetének megalapításában. Mi volt a fő iránypont, célkitűzés a ’90-es évek elején?

– Elsőként vetettem fel néhány mezőgazdásznak, agrármérnöknek a II. világháború után megszüntetett EMGE (Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület) újraélesztésének ötletét. Néhány nap múlva a kísérleti állomási irodámban tíz alapító taggal megszületett a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének Maros megyei szervezete. Fő célkitűzésnek a mezőgazdasági szakismeretek terjesztését tartottuk, továbbá a magyar gazdák támogatását, a kapcsolatteremtést külföldi, főképpen magyarországi szervezetekkel, szakemberekkel.

– Beszéljünk az oktatási tevékenységéről is...

– Felsőfokú oktatói munkám 1993-tól datálódik, amikortól tíz éven át a marosvásárhelyi Dimitrie Cantemir ökológiai magánegyetemen talajföldrajzot és biogeográfiát adtam elő történelem-földrajz szakos hallgatóknak, román nyelven. 1994–2004 között a Babeș‒Bolyai Tudományegyetem Földrajz Kara magyar részlegén talajföldrajzot, térképezést és meliorációt, a Biológia-Geológia Karon geológusoknak általános talajtant, ökológusoknak pedig ökológiai alapú talajtant tanítottam. 2001 júliusában a Sapientia Alapítvány kuratóriuma felkért, hogy december végéig állítsam össze a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karán indítandó kertészmérnöki szak létesítési engedélyezéséhez szükséges dokumentációt. Jóváhagyás esetére a szak irányítására is felkértek. December közepére elkészült a jóváhagyást kérvényező dosszié, és 2002 szeptemberében beindult a kertészmérnöki oktatás. Két évig irányítottam a szakot, 2002–2013 között pedig talajtant és agrokémiát tanítottam az I. éveseknek.

– 1993-ban megalakította a gödöllői Szent István Egyetem nyárádszeredai kihelyezett kertészeti tagozatát, amelynek 2016-ig volt a vezetője. 

– Nem a gödöllői Szent István Egyetemről (SIE), hanem a budapesti, akkori Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetemről van szó, amely csak később vált a SIE, majd a Budapesti Corvinus Egyetem részévé. A nyárádszeredai kertészmérnöki képzést nem én alapítottam, nem is az én ötletem volt. Csak megszerveztem, és 23 éven át vezettem azt, amit mások indítványoztak és rám bíztak. Ennek előzményeként említem, hogy az 1989. decemberi események után halaszthatatlan szükségként jelentkezett Erdélyben az anyanyelvű felsőfokú oktatás újbóli felélesztése minden téren, hiszen kiöregedett, kihalófélben levő szakembergárdával, fiatal elitértelmiség nélkül lehetetlen korszerű, versenyképes gazdálkodást folytatni. Az erdélyi magyarság igyekezett melegében kihasználni a változás utáni – valójában túlbecsült – lehetőséget. Már az első napokban megszületett a Bolyai egyetem újraindításának a gondolata, ami mindmáig áttörhetetlen falba ütközik. Voltak, akik már kezdetben felismerték – ezek közé tartoztunk mi, a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete akkori vezetőségében tevékenykedők ‒, hogy nem várhatunk a romániai magyar felsőfokú oktatás teljes körű és jogú engedélyezésére. Lépni kellett. Léptünk is, a kishitűek aggályoskodása, a „nemzetféltők” riogása ellenére, mellőzve minden dobra verést. Tudtuk: olyan felsőfokú képzési formák szervezésére kell törekednünk, amelyek az adott politikai légkörben, gazdasági helyzetben megvalósíthatóak; olyan területen, ahol a legnagyobb a szakemberhiány, s amely megélhetést biztosít a végzetteknek itthon, a szülőföldön. A legjárhatóbb útnak, s talán a legszükségesebbek egyikének a kertészszakember-képzés mutatkozott. Ezt ismerte fel az RMGE akkori országos vezetősége, most már tudjuk – helyesen. Mivel én voltam a szervezet oktatási felelőse, engem bíztak meg a Nyárádszeredába kihelyezendő kertészmérnöki tagozat megszervezésével, irányításával. A feladatot megtisztelőnek, igazi magyar ügynek tekintettem. Igyekeztem becsülettel szolgálni. Valamennyire talán ennek is köszönhetem a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetésemet. Diákjainknak keményen meg kellett dolgozniuk a kertészmérnöki oklevélért. Összesen 1075 jelentkezőt vettünk fel, de csak 461-nek sikerült diplomát szereznie. Az anyaintézet nem kockáztathatta jó hírnevét azzal, hogy érdemtelenül juttat bárkit is diplomához. Végzettjeinknek több mint 90 százaléka itthon maradt Erdélyben, mintegy 75 százaléka a szakmájában dolgozik, többségük igen sikeres vállalkozó.

– Számtalan szak- és ismeretterjesztő írást közölt, több hiánypótló kötete jelent meg pályafutása alatt.

– Száznál is több szakdolgozatomnak a negyede külföldi kiadványokban és konferenciáskötetekben, zömmel angol nyelven jelent meg; s persze a hazai lapokban, gyűjteményes kötetekben magyarul és románul, kis részben angolul látott napvilágot. Az ismeretterjesztő és közérdekű írásaimat – mintegy 275-öt – a hazai lapok közölték: A Hét, Bekecsalja, Erdélyi Gazda, Erdélyi Gyopár, Falvak Dolgozó Népe, Falvak Népe, Făclia, Hargita, Hargita Népe, Igazság, Korunk, Krónika, Művelődés, Népújság, Romániai Magyar Szó. Önálló köteteim: Életünk és a termőtalaj (1985); Talaj és környezet (1998); Termőföldünk az őstelevény. Talajismertető (2004); Életünk forrása, a termőföld. Talajtan és környezettudomány-népszerűsítő írások (2009); A szükség parancsa – Az erdélyi magyar kertészképzés szolgálatában (2016); 10 éves a nyárádszeredai kertészmérnöki oktatás (2003, szerk.); Iskola a szakadék fölött – 20 éves a nyárádszeredai kertészmérnöki képzés (2013, szerk.). Társszerzőként jegyeztem: Ismerjük meg a talajt (1995); Maros megye (Barangolás a Székelyföldön sorozat 2. kötete – 1999); Mesél a múlt. Csíkjenőfalva 800 éves története (2001). Környezetvédelem. TALAJ. Többnyelvű fogalomtár (2004).

Egyetemi jegyzeteim: Talajföldrajz (1966); Geografia solurilor cu baze de pedologie (1977); Biogeografie (2000); Talajtan (2002).

– Mit üzen a mai fiataloknak?

– Sohase tévesszék szem elől: a termőföldön nem csak állnak, hanem élnek is.