Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Nyárádrezeda polgármestere bejelentette a legszélesebb nyilvánosság bevonásával, hogy többé nem termeszt rezedát. A bejelentés akkor és ott, de a későbbiek során is nem kis megütközést váltott ki a település vegyes felfogású, nem csekély értelmű lakosságából. Hiszen a település valamennyi számontartott polgármestere, akik a történelem homályából névvel és lakcímmel kibontakoztak az idők során, mind-mind szenvedélyes rezedatermesztők, -tenyésztők, -továbbfejlesztők és -újítók voltak.
Ugyanakkor közleményét arra hegyezte ki, hogy ezentúl cineráriát fog termeszteni. A cinerária virágai vörös, fehér, kék vagy lila színűek. Minden cineráriavirág egy „szemre” hasonlít, amelynek közepe sötét, és amit egy kis fehér gyűrű vesz körül. Nyárádrezeda lakóinak többsége azonban nem hallott a cineráriáról, eszükbe inkább a boglárkafélék, a muskátli, az aloe vera és a pipacsvirágzatú mulinex vésődtek bele a virágkötöző- és ápolóiskola tanításai révén, nem is szólva a repcéről, mely minden növénytani oktatás példaegyede volt, ahogyan az állatorvosi főiskolán az equus caballus.
Sok találgatásra adott okot a rezedáktól a rezedatagadás alapja, oka. Pedig a magyarázat egyszerű volt: a polgármester nagyot merészelt álmodni, elrugaszkodott a földtől és áttörte a rezedaföldeket tápláló súlyos fellegeket. Nyárádrezedába egy igazi, hús-vér, rizspor- és izzadságszagú, álarcraktárral, díszletpalotákkal megpakolt operaházat álmodott. Olyat, mint a párizsi vagy sydney-i, ha nem különbet. És az álmában megjelenő próféta – egy polgármester álmához nem holmi útszéli jósnők illenek, hanem próféták vagy hírvivő angyalok – azt mondta: termessz cineráriát, akkor a te lányod, Százszorszép Iluska fogja énekeli az operaház nyitóelőadásán a csengettyű-áriát. Azt azonban elfelejtette megkérdezni, melyik operában is hangzik föl a csengettyű-ária.
Reggelre kelve a bejelentés elhangzása után pillanatnyi csend ülte meg Nyárádrezeda lapályát, a környező ligeteket és a Bagoly-pagonyt, a rezedaiak kedvenc kirándulóhelyét, az éjjel-nappal nyitva tartó mészárszékokat és korcsmákat, a tutajosiskolát és a hídkorlátfaragók önképzőkörét. Döbbentő csönd. Vagy csöbbentő dönt. Hogy annál váratlanabbul törjön felszínre az aggodalom, a zavarodottság, száj- és körömfájás, felháborodás, lázálom, levertség és balítéletek áradtak szét. Meglássátok, elvész Nyárádrezeda, jósolták az optimo-pesszimisták. A pesszimók a depresszió medencéjében lubickoltak. A háziorvosi rendelők megteltek idegzsábás rendőrökkel, reszketőkórban szenvedő precíziós műszerészekkel, vadhajtásokkal, és több ember arcán a kelbimbóhoz hasonló fakadás ütközött ki. A háziorvosok beporosodott szakkönyveiket forgatták, telefonáltak a trópusi betegségek tanszékére, felhívták még életben levő mestereiket, de a válasz mindenünnen tanácstalanságról árulkodott. Találgatásokba fulladt. Magyarázatot kerestek a tömeges kóresetekre, a levertség túlburjánzására. Ezalatt a polgármester – a mit sem sejtő városelső, aki amúgy sem sokat adott a közvélemény erejére és korszakváltó esélyeire – a titkárát, S. János-Kristófot elszalajtotta a városi könyvtárba, hogy nézzen utána, melyik operában szerepel a csengettyű-ária, ha lehet, szerezze meg hanglemezen, hogy Százszorszép Iluska máris elkezdhesse a próbákat. Mellesleg szólva, Iluska éppen a leghajlékonyabb korban volt, 13 éves, amíg összejön, felépül az operaház a főtéren, elegendő ideje lesz begyakorolni az egész operát. Szerencsére a városba most érkezett egy új zenetanár, akit a város első gimnáziumában alkalmaztak tornatanárnak. Nem volt ugyanis üres énektanszék, így az elektromos gitár ismeretlen kismestere kénytelen volt edzőruhát vásárolni és tornacipőt beszerezni. Amúgy sohasem sportolt, de bízott a szerencséjében, jó csillagzatában, és szorgalmasan küldte utasításait a sportpálya széléről a rá sem hederítő kamaszoknak. Nagy tervei voltak vele a polgári védelem és irányítás mesterének.
S. János-Kristóf, a titkár szaporán szedte hosszú, vékony lábát, fiatal volt és becsvágyó, nagy becsben tartotta a sietséget, és Bécsbe vágyott naponta háromszor, egyelőre azonban csak annyit ért el, hogy az anyja naponta igazi bécsi szeletet sütött neki vacsorára – ugyanis a polgármester kíméletlenül kihasználta, minden köz- és magánügyét vele intéztette el, így csak estére érhetett haza, amikor a bécsi szelet már kissé elmerevedett. Szólt is egyszer-kétszer édesanyjának, id. S. Mártonnénak, hogy ő majd telefonálni fog hazaindulása előtt egy félórával, csak akkor potyolja ki, hintse meg fehér borssal, mártogassa tojáshabarcsba vagy zsemlemorzsába, mert ő frissen szereti. Édesanyja azonban a szokások rabja maradt idős kora ellenére is, és azt mondta, itt nálunk Nyárádrezedában nem szokás bécsi szeletet sütni este 9 óra után, ki hallott még olyat, az csak akkor szabad és illendő, ha esküvő van, és elfogyott a násznép sós tanglija és csipsze és ropija, megitták az első ezer pohár kólát. Te pedig, fiam, 26 éves vagy, a nősüléssel nem haladsz, pedig annyi csinos lány van Nyárádrezedában, amennyi Bőrnyakfalván és Zimraházán nincsen együttvéve, pedig ott se kovászos uborka-boszorka minden leány.
Ugyan, mama, mondta S. János-Kristóf szégyellősen, és nem forcírozta tovább az esti bécsiszelet-sütés esztétikai vonzatát, beérte a ridegedő bécsi szelettel és azzal a hiú reménnyel, hogy egyszer majd délben ér haza, éppen amikor anyja a szép borjúszeleteket tojásba forgatja, prézliszóró kövér délben toppan be otthonába, vagy ami még valószínűbb, ismerve a főnök rabbiátus természetét, majd Bécsben rendel egyszerre kettőt valamelyik belvárosi kisvendéglőben. Eine echte wiener Schnitzel, bitte. Sőt Noch einmahl. Még németül is megtanult a tökéletes hasfal reményében.
A titkár viszonylag épségben tért be a könyvtárba, nem törte kezét-lábát, ámbár gólyalábúéknál elég gyakori az efféle testi gyarlóság. A könyvtár mint intézmény és mint a kultúra kiapadhatatlan forrása reggel nyolckor még nem volt nyitva, ilyenkor rendezik vissza a könyvtárosok az előző napi visszakapott, visszacsikart könyveket, rendezik a kézikönyvtári polcot, betűrendet teremtenek, reggeliznek, M. Rodica elmeséli trombózisa történetét immár hetvenhetedszer, és ekkor már senkinek nem megy el az étvágya, sőt ekkor a legízletesebb a zakuszka, amit B. Mimisor hozott, T. Sanyi savanyú uborkája mennyei és M. Felfréd anekdotái az unalomig ki vannak véreztetve.
A mord kapus némi habozás, hümmögés, krákogás után beengedte a hajnalos titkárt, amikor az végre felfedte kilétét: Tudja maga, kivel beszél? Kérdezte fenyegetően az éjjeli őr-kapustól, aki csak nemrég állott be a könyvtár szolgálatába, azelőtt juhpásztor volt Zimreházán. A volt juhász összeszedte bátorságát, és csak annyit mondott. Nem tudom. Na azért, mondta a titkár, és felrobogott a lépcsőn. T. Sanyi nyitott ajtót, és a titkár lihegve dadogta el – a hatás kedvéért még meg is nyomta szavak végét –: A főnök egy Operakalauzt kér. Ki a főnök, akarta kérdezni T. Sanyi, de mondták neki, ne ökörködjön, nem látja, hogy ez a polgármester titkára, S. János-Kristóf személyesen.
Ketten is a polcnak szöktek, de operakalauz egy sem volt benn. Valamennyit kikölcsönözték, mert a helyi újságból tudta meg a lakosság műveltebb része, hogy nemsokára vendégjáték keretében fel fog lépni a Nyárádrezedai Művelődési Ház színpadán a koldusvári opera egy társulati különítménye az Aidával és a Nabukkóval. (Egyebek között egy neve elhallgatását kérő úriasszony azért kölcsönözte ki az operakalauzt, mert azt gondolta, hogy a Nabukkó ismerete segít majd nyolcadikos fiacskáján, aki mindenből nabukkóra állott.)
És önök közül senki sem tudja, melyik operából való a kolomp-ária?… Vagy valami hasonló… – tette hozzá kis szünet után, miután látta a könyvtárosok arcán a nemtudás szörnyű jeleit. Sietségében nem írta föl, bár emlékezett arra, hogy valami zajkeltő eszközről van szó. Egy titkárnak legyen elegendő memóriája, tudjon asszociálni, tanítgatta őt a hivatal fogásaira a polgármester, aki már 16 éve állt a település polgárainak élén, és várható volt, hogy ötödször is – jobb híján – vissza fogják választani.
Szégyellte visszahívni a polgármestert, ezért egy lexikonsort választott, és ígérte, másnap reggelre visszahozza. Tizenkét vaskos kötettel a hóna alatt távozott, és az utcán erősen cibikelve-lihegve, meg-megállva fél óra alatt visszaérkezett a rezedaszínű városházára. A könyvtárosok tovább falatoztak, de egyikőjüket mégiscsak furdalta a kíváncsiság, ezért felhívta az édesanyját, aki fiatalkorában még a fővárosban élt, és meséi szerint bérlete volt az operaház páholyába.
Anya, mi az a csengettyű-ária, kérdezte félve, mert tartott tőle, hogy szülőanyja felháborodik, lecsapja a kagylót, kiáltozik, ostoba tuskónak, bugris ganajtúrónak nevezi, hogy még ennyit sem tud. Mert az hagyján, hogy nem ismeri a Mengyelejev-táblázatot vagy nem tud fejben hatjegyű számokat összeszorozni, na de az, hogy nem képes felismeri a csengettyű-áriát, vagy azt sem tudja, hogy ki a mű dalköltője. Nem az ABBA, fiam, mondta gúnyosan, ugyanis ezt az egy együttest bírta a mai könnyedebb zenéből.
Tehát?… – kérdezte növekvő reménységgel.
Anyja azonban bontott. Utóbb megbánta, de nem hívta vissza fiát, mert tejért kellett mennie, bár egész úton a csengettyű-ária a fülébe csengett.
A polgármester a lexikon első két darabját vállalta, S. János-Kristófnak jutott a vastagja. Aznap nem volt félfogadás, az ügyfelek és polgárok hiába várakoztak az előszobában, sorszámot sem adtak, senkit nem fogadott a városelső. Nem vették fel a telefonokat, bár a megyétől és a főhivataltól tajtékozva keresték, csöngették meg ezerszer Rezedát. A tűzoltóság telefonja is hiába csengett, ugyanis a polgármester jobban bízott a parancsnokban, mint saját titkárában, és őt is berendelte lexikontanulmányozásra.
Délután egy semmiarcú gyakornokleány kopogtatott be a polgármesterhez. Miután nem kapott választ, belépett. Bocsánat, mondta bátran, én tudom… Be sem fejezhette, a polgármester máris kirúgta. Durván, faragatlanul. Hiába, aki rezedát nem akar termeszteni, az nagyobb gazemberségekre is vetemedhet. Miként azt a fenti ábra is mutatja.
Nem tudni, meddig keresték volna az ária szerzőjét, ha délután nem vitték volna vissza a könyvtárba az operakalauzt. Onnét Mimisor, a trombózisos kikereste a szócikket, és felhívta a polgármesteri hivatalt. Senki nem vette fel. A biztonság kedvéért az új zenetanárt is megcsöngette. Az a felemáskorláton lógva fejjel lefelé is ismerte a művet, a szerzőt, sőt az első taktusokat is eldúdolta volna, ha Mimisor le nem teszi a kagylót. A hivatal bezárt, a tisztviselők hazamentek, a portás aludt, csupán a bürgerek majsztere és S. János-Kristóf meg a tűzoltóparancsnok hajolt a szelíd lámpafényben a mindentudás könyvei fölé.
Hol legnagyobb a szükség, ott legközelebb a segítség.
Mimisor riasztotta T. Sanyit, aki biciklire kapott, és beverekedte magát a szó szoros értelmében a nyárádrezedai polgármesteri hivatal legfontosabb szobájába. Belépve ennyit mondott: Delibes-Lakmé.
Mit beszél, fiam? Mi az a delibeslakmé? Nem lakott jól? Talán majd holnap délben legyen a vendégem. Javasolta gálánsan. Mert szorult belé némi úriemberség.
Csak azt üzenték a polgármester úrnak, hogy delibeslakmé. Én nem laknék Delibesben, bár azt sem tudom, merre van.
A város megkönnyebbülten sóhajtott fel, és az önkormányzati választásokon a polgárok tudatosan nemmel voksoltak. A rezeda fontosabb egy operaháznál, mondták, rezeda mindig volt és mindig lesz. Ha operaházunk lenne, ugyan miben különböznénk Londontól vagy Sanghajtól? – kérdezték logikusan.
A rezedaszínű alkony békésen borult a kisvárosra.