A boldogság nem cél, hanem eredmény
A léleképítés buktatói
Újévi fogadalmak
Nem tudom, hogyan léptek át olvasóim az új évbe. Gondolom, sokféleképpen. Abban biztos vagyok, hogy legtöbbünket óhatatlanul megérint ez a nem túl régi, valójában egyezményes, épp ezért eléggé önkényes választóvonal, mely lezár minden alkalommal egy részt az életünkből, megnyitva egy újabbat.
Talán köztudott, de azért megemlítem, hogy január elseje, az év kezdésének általánosan elfogadott időpontja XIII. Gergely pápa 1582-es naptárreformjának köszönhető, aminek következtében aztán az év utolsó napja december 31-re esik. Ez a nap már az 5. századtól I. Szilveszter pápa ünnepe volt, aki 314–355 között töltötte be a katolikus egyház vezetőjének nehéz szerepét, és akitől ugyan egyetlen írott emlék sem maradt ránk, ellenben annál jelentősebb (világtörténelmileg is) a róla fennmaradt legendák tömkelege. Ezek szerint, hogy csak a legfontosabbat említsük, állítólag meggyógyította, megtérítette és megkeresztelte Nagy Konstantin római császárt, aki aztán a kereszténységet államvallássá tette. És bár a szilveszter – a pápa nevéből lett köznév – már régen elveszítette vallásos felhangjait, az év vége, mint minden ilyen helyzet, számadásra és tervezésre, gyakran ígéretekre késztet. Ma már valamennyire beszivárgott a mindennapi tudatba, hogy ezek a fogadalmak legtöbbször a pillanat hatására születnek, legalábbis abban az értelemben, hogy ez a fordulópont azt az illúziót kelti, keltheti, hogy amit eddig – netán éveken át – nem sikerült megvalósítani, most, ebben a pillanatban megfogadva, sikerül majd valóra váltani, és ez lök sokakat afelé, hogy újra nekirugaszkodjanak, és megpróbálják újra megígérni maguknak, netán a környezetüknek is mindazt, amit addig hiába tettek. Miközben a lelkük mélyén talán ők maguk is tudják, hogy jobb lenne nem így tenni, mert valószínűleg rövidesen kiderül, hogy ezután is kerül kifogás, amiért ne tartsa be a fogadkozó a fogadalmát, és marad a csalódás vagy a rossz szájízű felismerés, hogy hát igen, így szokott ez lenni, most sem történt csoda, nem vagyok képes erre meg arra.
Örüljünk annak, amink van
Persze, vannak kivételek, mint mindenben, ez a jobbik, ám a ritkábbik eset, amikor sikerül betartani a fogadalmat.
Így az év kezdetén, úgy tűnik, mintha nagyobb felelősséggel járna annak eldöntése is, hogy miről írjak ez alkalommal. Melyek lennének azok a gondolatok, amelyek – reményeim szerint – megadnák azt az impulzust, amivel az olvasó dolgozni tudna belső élete jobbá tételén, és amely (szintén remélem, hogy a többiekkel együtt) végigkísérheti és biztathatja az alkalmazóit. Mert „minden, ami történik, lényegét tekintve olyan, mint akivel történik” (A. Huxley: Pont és ellenpont). Azaz minden változás hat a cselekedeteinkre, de az eseményekre is. Talán az egyik legfontosabb, állandóan gyakorolható és nagyon-nagyon sok jót hozó, viszonylag könnyebben alkalmazható gondolat (igazság) az lenne, hogy örüljünk annak, amink van. Ha mindazok, akik nem így tesznek, megtanulnák vagy újratanulnák, kialakítanák vagy megtalálnák rejtett képességüket arra, hogy felfedezzék a mindennapok ajándékait és a mindennapi örömöket. Mindig elborzaszt, mikor olyanokkal találkozom – sokan, túl sokan vannak! –, akik állandóan panaszkodnak (megint fel kell kelni, sok a munka, szófogadatlan a gyerek, nem segít a férj, nem főz a feleség, hülye a főnök, kihasznál a munkatárs, fekete macska ment át előttük az úton stb. stb.), akik mindennel elégedetlenek (már megint esik, havazik, rövid a nap, meleg van,
hideg van, későn jött haza, korán ment el, rendetlen, mondta, nem mondta…), ritkán az elmúlt jón keseregnek, vagy – gyakrabban – a sok régi rosszon rágódnak, aztán siralmas jövőt várnak, esetleg – néha – a majdani boldogságot remélik, várják, de nem tesznek semmit érte. Mert mindig elfelejtik azt a rengeteg jót, szépet, eredményt, amijük van, amit saját maguknak megvalósítottak, esetleg kaptak, megszereztek, elértek, azt a (nem föltétlenül anyagi) gazdagságot, ami ott van a közelükben, körülöttük, a mindennapjaikban. De nincs bennük! A gondolataikban, az érzéseikben, a hozzáállásaikban. Mert elfelejtik, vagy eszükbe sem jut, hogy milyen jó, hogy fedél van a fejük fölött, az meg kitűnő, ha olyan van, amilyet szeretnének. Hogy öröm a család, a gyerekek, egy beszélgetés, hogy az illető felveheti a kedvenc ruháját, elmegy utazni, színházba, vagy egyszerűen pihen. Hogy van munkahelye, megélhetése, szakmája, amit szeret(hetne), barátja, segítő szomszédja. Örülni kellene a napsugárnak, az esőnek, a tengernek és a vízesésnek, az egészségnek, vagy a gyógyszernek, ha beteg, és van kezelés, a társnak, a betevő falatnak, hogy ízletesen elkészítheti, vagy amiért elébe tették, a tiszta ruhának, a mosógépnek, a villanynak és a gáznak. Igen, igen, tudom, annyiszor hallottam, hogy de hát ez természetes, persze, hogy van. De vigyázat, ilyen alapon soha semminek sem fogunk örülni! Mert természetes (vagy sokan úgy veszik) a természet és a civilizáció minden áldása. Mintha mindez csak úgy járna, az élet és a jóllét pedig valahol valami mást jelentene. Valamit, ami mindezen túl, kívül vagy ki tudja, hol van. És ezzel örömtelenségre, sőt boldogtalanságra, valami élet nélküliségre ítéljük önmagunkat. Hisz az életünk, benne minden jó, ezekből az észre nem vett dolgokból tevődik össze. Ráadásul a boldogság nem cél, hanem eredmény. A munkák, tevékenységek, attitűdök és gondolkozásmód eredménye. A jót, a fontosat, az örömöt – pontosabban a lehetőségét – észre kell venni!
A boldog ember nagy válogató
Mert élete nem jobb és nem rosszabb, mint a másé. De jobbá teszi azzal, hogy mindig mindenben észreveszi, megkeresi a jót, és helyén kezeli a rosszat. Tudja, hogy az életben egyensúly van, és a sors kompenzál. Ez annyira így van, hogy ha odafigyelünk és rendszeresen megtapasztaljuk, néha szinte félelmetesen pontosan érzékeljük az egyensúlyozást. Életében nem kevesebb a trauma, és nem kerülik őt el a tragédiák, de megtanul építkezni belőlük, és együtt élni velük. A fájdalmat megéli, szenved, és néha összeroskad. Utána meg a betokosodott sebbel, a szenvedésből erősebben kikerülve feláll, és a tanulságokat, az erőt és az új tudást viszi tovább. Nem szerencsésebb és védettebb a bajtól, csak képes tettekkel kiprovokálni, a megfelelő pillanatban észrevenni a szerencsét, vagy megtalálni a kis rést a szerencsétlenségben, és ily módon képes kikecmeregni a bajból. A boldog ember nagy szervezője életének, nagy rendezője az eseményeknek, kóstolója az érzelmeknek, lelki orrán a jóra, szépre, melegségre, értékekre kiélezett szemüveggel. A jóllétért keményen megdolgozik. Azt is tudja, hogy minden, ami vele történik, hozzáad az életéhez, a személyiségéhez, gazdagítja a mindennapjait, akkor is, ha nem kellemes. Mert „a boldogság hasonlít a kokszhoz, melléktermék, amit valami egészen más előállítása közben nyer az ember” (A. Huxley: Pont és ellenpont).
Albert Ildikó szakpszichológus
