30 éve hunyt el Jékely Zoltán
Harminc éve, 1982. március 19-én halt meg Jékely Zoltán posztumusz Kossuth-díjas költő, műfordító, a Nyugat harmadik nemzedékének tagja. Nemes Nagy Ágnes ezt írta róla: „Mindnyájan tudtuk, hogy ő a költői költő, a költő archetípusa”.
Harminc éve, 1982. március 19-én halt meg Jékely Zoltán posztumusz Kossuth-díjas költő, műfordító, a Nyugat harmadik nemzedékének tagja. Nemes Nagy Ágnes ezt írta róla: „Mindnyájan tudtuk, hogy ő a költői költő, a költő archetípusa”.
Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának portréja:
1913. április 24-én született Nagyenyeden brassói szász eredetű családban, költő-tanár apját írói nevén Áprily Lajosként tartja számon az irodalom. Jékely a kolozsvári református kollégium diákja volt, amikor a család 1929 nyarán Budapestre települt. A Lónyay református gimnáziumban érettségizett 1931-ben, majd az Eötvös Collegium tagjaként magyar-francia-művészettörténet szakon diplomázott 1935-ben a budapesti egyetemen. Ezután az Országos Széchényi Könyvtárban helyezkedett el.
Jékely húszéves kora körül már érett költő volt, és színrelépésének pillanatában nyilvánvalóvá vált, hogy nemzedékének legnagyobb tehetsége. Versei a Nyugatban, a Szép Szóban, a Válaszban és az Erdélyi Helikonban jelentek meg, pártfogolta Babits Mihály, nagyra értékelte Szerb Antal, Halász Gábor. 1936-ban adta közre Éjszakák című verseskötetét, ezt követte az Új évezred felé 1939-ben és a Mérföldek, esztendők négy évvel később. 1937-ben adta ki első regényét, a Kincskeresőket, amit 1938-ban a Medardusz, 1940-ben a Zugliget című követett.
Jékely 1939-ben megkapta a Baumgarten-díjat és elnyert egy római ösztöndíjat. Vonzotta Itália, de nem csillapodott honvágya Erdély után. Miután a második bécsi döntés Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolta, 1941 tavaszán visszatért Kolozsvárra. Ott ismerte meg Jancsó Adrienne marosvásárhelyi előadó-művésznőt, akit 1942-ben feleségül vett, hamarosan két gyermekük született.
Jékely Zoltán tartotta a kapcsolatot az anyaországi irodalommal, publikált a Magyar Csillagban. A második világháború végén Észak-Erdély visszakerült Romániához, ő a Magyar Népi Szövetség hivatalos lapja, a Világosság munkatársaként dolgozott 1946-ig. Hiába jelent meg két prózai kötete, lehetőségeit szűknek, a légkört szorongatónak érezte, ezért 1946 augusztusában visszaköltözött Budapestre.
A Széchényi könyvtár hírlaptárában dolgozott 1954-ig; versei, prózai munkái a Válaszban, a Magyarokban, a Vigíliában jelentek meg. 1948-ban Álom című verseskötetét a hivatalos kultúrpolitika „dekadens temetőköltészetnek” minősítette, a könyvet betiltották és bezúzták, a költőt kizárták az Írószövetségből. A hallgatásra kényszerült Jékely műfordításból élt, de – a megjelenés reménye nélkül – gyarapította életművét. Ekkoriban gyakran időzött a Dunakanyarban apja házában, szenvedélye a horgászat lett.
Jékely csak 1956-ban térhetett vissza az irodalmi életbe, az 1960-as évektől aztán egymást követték verseskönyvei, esszéi. Regényei többnyire önéletrajzi elemeket tartalmaznak, drámái az erdélyi történelem eseményeit idézik föl. A kultúrpolitika a tűrt kategóriába sorolta, így műveit kiadták, de a rangjának kijáró elismerést megtagadták tőle. A József Attila-díjat 1970-ben és 1979-ben megkapta, a Kossuth-díjat azonban csak jóval 1982. március 19-én bekövetkezett halála után, 1990-ben posztumusz kapta meg.
Jékely verseiben a „nyugatos” és az erdélyi magyar költészet hagyományait elevenítette fel. Ő maga „életrajzi szerkezetű, folyamatos énregénynek” nevezte költészetét, az emberi lét törékenységét és mulandóságát fejezte ki verseiben. Végtelenül igényes volt, sokszor átírta sorait, s azokat a verseit, amelyeket már kijavíthatatlanul sikerületlennek tartott, összegyűjtve elégette.
