2019. május 27., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Kevés olyan pontja van a magyar történelemnek,

amelyben olyannyira egységesen mozdult a nemzet, mint 1848. március 15-én. Történelmünk-történetünk, habitusunk, átöröklődött génjeink, kollektív tudatalattink, örökös, sajnálatos és állandó széthúzásunk okán pedig ezen kevés pontok szinte mindegyike történelmi jelentőségűvé vált, majd tragédiával zárult. E fordulópontokat kényszer szülte, a különbség csupán annyi volt, hogy éppen reagálni kellett-e (mint Mohácsnál), avagy a tűrhetetlen helyzet megváltoztatása miatt mi akartunk reagálásra késztetni másokat (mint 1956-ban). A legtöbb esetben tudtuk, hogy a kirobbantandó eseménysorozat szinte az öngyilkossággal egyenlő, de ugyancsak történelmünk-történetünk, habitusunk, átöröklődött génjeink, kollektív tudatalattink okán mégis megléptük. Hogy a vak hit, a harcos őseinktől megörökölt bátorság vagy a reményvesztettek utolsó reménysége késztetett-e e lépések megtételére bennünket, az külön esettanulmányok után kiált, de tény: ezen, Európa szívében élő kis nép nem úgy írta fel magát a történelem táblájára, mint amely megszeppenne holmi jöttment nagyhatalmak erejétől. 

Jogosan írtuk be magunkat az ősi földrész utóbbi ezer esztendejének történelmébe, de milyen áron? Mindegyik döntést véráldozat, tragédiák sorozata, földönfutók serege, mindenüket és mindenkijüket elvesztett családok ezreinek drámája követte. Igaz, megmaradtunk, igaz, történelmi-történészi kérdésekben a „Mi lett volna, ha?” kérdésköre nyilvánvaló okokból nevetséges, mégis ott motoszkál a kérdés: végső soron megérte-e, hiszen a legtöbb esetben túl merevek, túl büszkék és az örökös világpolitikához mérten határozottan túl becsületesek voltunk – így szinte mindig a vesztessé váló ügyek mellé álltunk. És éppen a fentebb említettek miatt annyira jelentős mindmáig 1848. március 15-e. Mert az nem vesztett ügy volt. Az győzelem volt! A gyengélkedő, különböző háborúkban hatalmas pénzösszegeket vesztett Habsburg-ház kezdeti engedékenysége miatt valóra vált álomként indult, amely szinte össznépi rajongásként ragadta magával a tömegeket. Karizmatikus, fiatal, lánglelkű, értelmiségi vezetőinek víziója, a 12 pont, az áprilisi törvények összessége okos volt, átgondolt és megvalósítható. A kezdetet követő hónapokban, a Batthyány-kormány idején úgy tűnt: a forradalom révbe ért. Persze, naivitás volt azt gondolni, hogy a fiatal, kíméletlenül precíz és nemzetközi presztízsének megteremtése előtt álló császár mindezt annyiban hagyja majd. Nem is hagyta, az események láncolata, a cári segítség, a kényszerből fakadó fegyverletétel, a Bach-korszak rémuralma mindannyiunk számára ismert. 

De eltelt 18 év. Felnőtt egy akkor született gyermek, felnőtt egy akkor véres sebeket kapó társadalom, éretté vált egy forrófejű uralkodó. A kardhoz kapó kezet felváltotta az elme ereje, tompultak a lelki sebek és behegedtek a fizikaiak. Az emberek kezdtek jól élni. Odakint már dübörgött az ipari forradalom. És jött Deák Ferenc és a Felirati Párt, megtörtént a kiegyezés, az uralkodó az eredeti 12 pontból tízet elfogadott, megalakult az Andrássy-kormány, magyar királlyá koronázták Ferenc Józsefet, a teljes elszakadást követelő és a kiegyezést árulásnak tekintő, Kossuth-párti tömegek hangja elcsitult. Megszületett a modern magyar nemzet. Létrejött a perszonáluniós monarchia. Az, hogy a későbbi évtizedekben sok politikai hibát vétettünk, amelyek oda vezettek, ahol most vagyunk, tény, de ma, március 15-én nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a megszületett monarchiában, sok véres évszázad után felszabadult, békére lelt és erőteljes fejlődésen ment keresztül a magyarság. A boldog békeidők évei, dédnagymamáink meséinek álomvilága, a városi polgárság megerősödésének, gyönyörű épületek megépülésének, kastélykerti villásreggelik és művészeti mecenatúrák sorozatának, régi filmek hangulatát idéző délutánoknak, úriemberek és úrihölgyek szalonjainak időszaka volt ez a korszak, amely a maga nehézségeivel és problémáival együtt is jobb életet biztosított, mint bármelyik kor azelőtt. 

Ez március 15-nek az öröksége. A hit és a remény abban, hogy ha valamit értelmesen, bátorsággal, szívós ellenállhatatlansággal csinálunk, akkor annak előbb vagy utóbb, de meglesz az eredménye. Hogy az áldozat mégsem volt hiábavaló. Hogy a legnagyobb tragédiákból is születhetnek olyan korszakok, amelyekre szívesen emlékszünk vissza. Csak ész kell hozzá és tenni akarás.




Kapcsolódó cikkek: