Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2011-11-25 14:27:06
Brassó
Tornyok, régi falak, suhogó
erdők. Itt éled béna és bizonytalan
sorsod. Felcsillansz néha, mint üveg
a napfényes homokban
s aztán újra kihúnysz.
Barátoknak tárulkozol meleg
szavakkal, hiszen jólesik
hinni, hogy meg is értenek,
a szerelem forró szele ver fel
néha a magasba s utána
marad az óriás üresség.
Tornyok, falak, gyárak és emberek!...
Ki látja meg közülük, hogy ki vagy,
ki érzi meg közülük, mire jöttél?...
Az egyik házon írva: ezerötszáz,
egy templomot láttak már a tatárok,
s hány ember pusztult már közöttük el
ki nem elégült vágyban!
Élsz...élsz...a fogadat
némán összeszorítod,
holnap jobb lesz talán,
holnap rossz lesz talán,
vagy nem is lesz talán –
s a tornyok és falak
mint avult alabárdos őrök,
állnak körül.
(Forrás: Pásztortűz, 1931. november 22., XVII. évfolyam, 23. szám)
*Id. Szemlér Ferenc (Székesfehérvár, Fejér vm., 1871. nov. 24. – Brassó, 1938. márc. 18.) tanár, költő. Székesfehérvárt és Esztergomban, majd Budapesten tanult, Kolozsvárt szerzett német–magyar szakos tanári oklevelet. Tanárként működött Marosvásárhelyen, Brassóban és Székelyudvarhelyen. A Brassói Magyar Dalárda elnöke (1921), a Romániai Magyar Dalosszövetség egyik alapítója és elnöke volt. Udvarhelyen alapított családot, tevékeny részt vállalt a város művelődési életében. Fia, ifj. Szemlér Ferenc (Székelyudvarhely, 1906. április 3. – Bukarest, 1978. január 9.) költő, író, műfordító; unokája Lendvay Éva költő. Óhajuk szerint az apát és később fiát is a főgimnázium mögötti, Szent Miklós-hegyi temetőkertben helyezték végső nyugalomra.