104 éves (élet)művészt köszöntöttek

Festményeken megörökített hegyek tisztasága tükröződik a szerdán 104. esztendejébe lépett Varga Benjámin arcán. Ugyanazzal a derűs nyugalommal fogadja látogatóit marosvásárhelyi lakásában, mint négy évvel ezelőtt a Romániai Képzőművészek Egyesületének kiállítótermében, ahol a századik születésnap alkalmából festészeti alkotásaiból és fotóiból nyílt kiállítás. Béni bácsi azóta sem öregedett egy órát sem, az idő kegyeltjeként továbbra is festegetéssel, tervezgetéssel tölti napjait, híreket hallgat, régi folyóiratokat lapozgat, alkalomadtán pedig fiatalos lendülettel szólítja elő a múlt századbeli emlékeket.

 

– 1941-ben a román hadseregben, a temesvári vadászezredben szolgáltam – kezdte a mesélést vendégei kérésére a háborús évek felidézésével. – Először a Dnyeszteren túli területre kerültem, majd 1942-ben, amikor áthelyeztek a gyalogsághoz, megjártam egész Oroszországot. Megtanultam valamennyire oroszul, így én voltam a tolmács a foglyok és a tisztek között. Ebből az időszakból az a nap maradt meg a legélesebben, amikor egy alkalommal megtámadtuk az oroszokat, a fejünk felett süvítettek, „csipogtak” a golyók, és mi, német és román katonák együtt egy katonavonat mögött, a töltésen bújtunk meg. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy egy német katona kimászik a rejtekhelyről, és leül a sínekre. Németül kiáltottam rá, hogy jöjjön el onnan, mert lelövik. Azt válaszolta, annál jobb, mert ha meghal, számára véget ér a háború, ha pedig megsebesül, hazamehet… Különös évek voltak azok… Mindennap más kastélyban aludtunk… Biztos voltam, hogy nem élem túl a háborút, hiszen ott ingyen osztogatták a halált. Sztálingrádtól 50 kilométerre ért lövés. Azt mondta az orvos, ha pár milliméterrel jobbra talált volna el a golyó, nem éltem volna túl. Így viszont hazamehettem a családomhoz. 

Varga Benjámin Petrozsényben született egy bányásznak szegődött, nyárádselyei székely ember fiaként. A középiskola elvégzése után fényképésznek tanult, majd a festészettel is megismerkedett. Művészi tehetséggel megáldott, pacifista elveket valló emberként ragadta magával a második világháború, amelyről az első világégésben részt vett államok Nie wieder Krieg! (Soha többé háborút!) című, Svájcban közzétett kiadványát olvasva úgy gondolta, hogy soha nem következik be. 

Leszerelése után a lupényi bányában tisztviselőként dolgozott, majd az ötvenes évek második felétől a híres bufteai rajzfilmstúdiót vezette. A következő állomás Vajdahunyad volt, nyugdíjazásáig az ottani kohászati kombinát alkalmazottja volt. Ezt követően költözött Marosvásárhelyre, ahol fia és lánya él. Béni bácsinak négy unokája is van, dédunokája még nem született. 

– Már gyermekkoromban szerettem a természetet, a hegyeket és a kerti munkát – mondta, amikor a köszöntésére érkezett vendégek a hosszú élet titkáról kérdezték. – A művészetnek is nagy szerepe volt abban, hogy megértem ezt a kort, hiszen festés közben mindig újra felfedezem a lét szépségeit, és olyankor én is megfiatalodom. És az a 68 boldog esztendő is sokat számított, amelyet a feleségemmel töltöttem. Ő nyolc éve hunyt el, 92 évesen. Nagyon büszke vagyok a gyermekeimre is, nélkülük már leléptem volna a „színről”. A beszélgetés végéhez közeledve vendéglátónk újabb emlékképekkel marasztalt. Végül a születése előtti időből is megajándékozott egy villanásnyival. 

– A feleségem dédapját Ferenc József császár ütötte lovaggá. De nem harci dicsőségért, hanem a munkájáért, ugyanis ő készítette el Bukovina és Erdély geológiai felmérését.

Béni bácsinak Isten áldotta napokat kívánunk az elkövetkezőkben is, magunknak pedig azt, hogy egy év múlva újabb léleküdítő órát tölthessünk a közelében.