„Sosem veszem, csak cserélgetem”

Miniatűr emlékek ezrei rejtőznek Boér György egykori asztalitenisz-bíró Színház téri lakásában.  

Fotó: Nagy Tibor

Miniatűr emlékek ezrei rejtőznek Boér György egykori asztalitenisz-bíró Színház téri lakásában. Az időskorában is tevékeny, néha a bírói szerepet is elvállaló marosvásárhelyi sportemberrel régi szenvedélyéről, a jelvénygyűjtésről beszélgettünk, közben életútja is körvonalazódott.

– Fiatal koromban az Akarat (Voinţa) sportklubnál birkóztam, betegség miatt kellett abbahagynom. Akkoriban már tudtam asztaliteniszezni. Senki nem tanított, magamtól lestem el a labdaadogatás fortélyát. Temesváron a tankosoknál töltöttem a katonai szolgálatot, ott a szakaszvezetőnk is szeretett pingpongozni. Ha kimenőt akartam, hagytam, hogy ő nyerjen. Leszerelés után a Metalotehnica dolgozójaként létrehoztam az üzem asztalitenisz-csapatát. Így kezdődött az edzői munkám, amatőr játékosok önkéntes edzője voltam. Időközben elkezdtem bíráskodni is, a megyei bizottságnál a bírók elnöke lettem, aztán 1956-57-ben a versenybizottság albizottságát vettem át. Sok meccset láttam, nagy játékosokat ismertem meg, többek között a kínaiakat, illetve Secretint, a francia világbajnokot.

– Hol voltak a versenyek?

– Magyarországon, a cseheknél, illetve romániai városokban, Aradon, Temesváron, Konstancán is rendeztek nemzetközi mérkőzéseket. Akkoriban minden játékos megajándékozott a sportegyesülete jelvényével. Hatszáz jelvényem gyűlt így össze. Később, amikor az Azomureş üzembe kerültem, az ottani asztalitenisz-csapatot vettem át. Edzői pályafutásom során megyei bajnokságot is nyertünk. A rendszerváltás után azonban minden ilyen jellegű tevékenység megszűnt. Addig valamennyi üzemnek több sportágban is voltak csapatai, a Metalotehnicánál például sakkcsapatot is vezettem. Ami az asztaliteniszt illeti, 1988-ban Bukarest után Maros megyében volt a legélénkebb sportélet, két megyei csapatbajnokságot és három széria városi bajnokságot is rendeztek. Negyedszázad után most mintha megint kezdene mozgolódni valami, 12 csapat részvételével egy megyei amatőr asztalitenisz-bajnokság megszervezésére került sor. De én már tíz éve nem fogtam ütőt a kezembe. Volt egy csuklótörésem, illetve a látásom is romlott, ezért nem játszhatom. Bíráskodni viszont szoktam, ha felkérnek rá.

– A gyűjtőszenvedély megmaradt.

– Gyermekkoromban bélyegeket gyűjtöttem, rá is ment mindig a zsebpénzem az új bélyegekre. Egy ismerősömnek volt egy csomó jelvénye, és elcseréltem vele a kollekciómat. A legelső, magam gyűjtötte jelvény negyedik osztályos koromhoz kapcsolódik, annak emlékét őrzi, hogy az első romániai pionírcsapatok egyikének tagja voltam. Majdnem minden sportágban vannak jelvényeim. A Magyar Autonóm Tartomány idején az első, második, harmadik helyezést elért sportcsapatoknak, illetve az egyéni versenyszámok győzteseinek is adtak ki jelvényeket, ilyen kincseim is vannak. De a kommunizmus évtizedeiben a néptanácsok által városoknak, községeknek, falvaknak kiadott jelvényekkel, illetve katonai kitüntetésekkel is rendelkezem. Utóbbiakat nem gyűjtöm, a csereberélésnél viszont jól fognak. Soha nem vásárolok vagy értékesítek, kizárólag cserélek jelvényeket. A petrozsényi múzeum meg akarta vásárolni a gyűjteményemet, de nem adtam. A régiségvásárokon is inkább csak nézelődöm. Nálunk egyébként még nincs igazi értékük a jelvényeknek. A jelvénygyűjtők országos szinten ezelőtt hat évvel váltak külön a „pénzesektől” (sz. m.: pénzérméket gyűjtőktől). Huszonöt alapító tagja volt az egyesületnek, én is közéjük tartoztam.

– Kapott-e valamilyen elismerést az évek során a ma már tízezer jelvényt tartalmazó gyűjteményéért?

– 2008-ban kaptam az első, tavaly a második Havasi gyopárt.

Látogatásunk végén házigazdánk a pingponglabda-gyűjteményét is megmutatta, aztán unokáiról mesélt, akiknek sikerült átadni a sport szeretetét. Tízéves fiú unokája például az úszásban remekel, a legutóbbi Góbé kupán négy aranyérmet gyűjtött.