A „Rupi-pláza” lekörözi a bevásárlóközpontokat

Hiába kecsegtetik a bevásárlóközpontok ebben az időszakban ötven-hetven százalékos árleszállítással a vásárlókat, az emberek mégsem tolonganak a márkás ruhadarabokért, amelyek kedvezményes áron sem elérhetők az átlagjövedelműek számára.

Fotó: Nagy Tibor

Hiába kecsegtetik a bevásárlóközpontok ebben az időszakban ötven-hetven százalékos árleszállítással a vásárlókat, az emberek mégsem tolonganak a márkás ruhadarabokért, amelyek kedvezményes áron sem elérhetők az átlagjövedelműek számára. Ezzel szemben tegnap az ócskapiacon alig lehetett egy tűt leejteni, az erős szél ugyan fújta el a sátrakat, mégis óriási volt a tömeg, a kalapos és rokolyás eladók által Rupi-plázának keresztelt piac úgy tűnik, messze lekörözi bármelyik bevásárlóközpontot. Legyen mínusz húsz fok, vagy plusz harminc, az ócska tele van élettel.

Tessék, tessék, fáradjanak be a Rupi-plázába! Itt olyan minőséget kapnak, amiért máshol kétszáz lejt kérnek! – csalogatja harsogó hangon vásárlóit egy fekete kalapos, bajuszos eladó. A lába előtt leterített nejlonon minőség szerint van szortírozva a portéka, az egyik részen egymás hegyén-hátán, halomban állnak az imitt-amott jócskán elkopott lábbelik, innen öt lejért lehet válogatni. Ezektől nem messze pedig, ahogy az eladó fogalmaz, „az uraknak való” , minőségi darabok. Szépen ki vannak fényesítve, párban egymás mellé helyezve, viszont ezeknek már 20 lej párja, így a vásárlók nagy része mégis a halmot rohamozza meg. Nem messze egy szőke roma lány portékája között vadonatúj fekete lábbelire vetett szemet egy fiatal nő, senki nem mondaná meg, hogy a csizma volt már valakinek a lábán. Hiába kérdezi, az árat nem akarja elárulni az eladó, amíg fel nem próbálja, „hogy lássa a naccsága, milyen jól áll a lábán”. A hosszan tartó unszolásra végre kiböki, hogy harminc lej, majd amikor erre a vevő készül továbbállni, azonnal huszonötre csökken az összeg. Mivel erre sem fordul vissza, a rokolyás felháborodva kiált utána: „Mégis, mit képzelt, hogy öt lejért elvihet egy ilyen csizmát? Maga csúfolkodik velem? ” Itt úgy tűnik, nem lehetett alkudozni, ám kissé odébb, egy ősz hajú cigányasszony könnyebben kötélnek áll, amikor visszateszi a vásárló az ötlejes bokacipőt, felajánlja, adjon két lejt, hogy éppenséggel ne ingyen vigye el. Ennyiért már kár otthagyni, így megköttetett a vásár. A ruhás sátrakat vitte ugyan el a szél, ám ez csöppet sem zavarta a halmokban turkáló vásárlókat. A kalapos árus félpercenként hangosan kiabálta ki az éppen aktuális kedvezményt, egy ruhadarabot öt, hármat viszont tíz lejért lehetett elvinni. A szomszéd asztalon hatalmas rakás farmernadrág közül lehetett válogatni, tíz lej volt darabja, de akadt vásárló, aki öt-hat kiválasztott darabot tartott a karján, a komoly vevő láttán pedig hétért is odaadta darabját a kalapos. Az eladó és két tizenéves fia sasszemmel figyelték a vásárlókat, ha valaki több darabot szorongatott a kezében, azonnal figyelmeztették, „fizetni, fizetni, nemcsak vinni”. Nem messze egy rokolyás nő torkaszakadtából üvöltözött, „Ne lopjanak, mindenhol be van kamerázva” – próbálta elriasztani a vásárlókat a rossz szándéktól, viszont legtöbben csak elmosolyodtak rajta: itt biztos nincs megfigyelőrendszer. Zsebtolvaj viszont annál inkább, fültanúi vagyunk a jelenetnek, amikor a rokolyás figyelmezteti az arra sétáló hölgyeket, szorítsák magukhoz a táskát, a férfiakat pedig, hogy ne tartsák zsebükben a telefonjukat, mert közelednek a zsebmetszők.

Sarokkanapé „németből”

Talán nem is létezik olyan dolog, ami az ócskán ne lenne kapható – vonjuk le a következtetést, amikor meglátjuk a vajszínű, műbőr sarokkanapét. Látszott rajta, hogy nem vadonatúj, de még jó állapotban van. Éppen megállunk előtte, az eladó máris megszólít, ez a darab már el van adva, de ha gondoljuk, ad egy telefonszámot és hoz másikat. Amikor az árról érdeklődünk, illetve arról, hogy a saját kiselejtezett kanapéja-e, nemmel válaszol, állítólag „németből” hozza ezeket, és házhoz is szállítja. Kilencszáz lejt kért érte, de ha komoly a vevő, megegyeznek úgy, hogy mindenki jól járjon.

Ha nem alkuszunk, nem esik jól a vásár!

A szebbnél szebb kerámia- és cserépedényeknél, tányéroknál, kávéskészleteknél sokan elidőztek. Egy rámenős férfi egy kis rézmozsarat és egy hamutartót próbált lealkudni, ám az eladó nem akart kötélnek állni. A vevő azonban nem hagyta magát: „Hát azért vagyunk az ócskán, hogy alkudjunk. Ha nem, nem is esik jól a vásár! – próbálkozott sokadszorra is, mire az árus látszólag megunta a vitát és belement az alkuba. Alig tette zsebre a pénzt, a férfi visszalépett, egy tálkára vetett szemet, amiért hét lejt kért a gazdája, ám a férfi kifordította mind a két zsebét, hogy bizonyítsa, csak két darab egylejes van nála, adja oda neki ennyiért. Az eladó erre felháborodott: „Menjen már, ne cigánykodjon” – zavarta el.

Nagyüzem a „síléc- és korcsolyarészlegen”

Úgy tűnik, sokan reménykednek, hogy az elkövetkező időszakban azért lesz részünk hóban, mert jókora kereslet mutatkozott a használt korcsolyák és sílécek, síbakancsok iránt. A minőségibb korcsolyákért átlagban ötven lejt kértek, a régebbi típusúakért valamivel kevesebbet, sílécet pedig bakanccsal együtt 120-150 lejért lehetett vásárolni.

Eladja a kinőtt ruhát, a pénzből vesz „újat”

Holott látszólag a piacot a gáborok uralják, akad még elvétve egy-egy idős néni, bácsi, akik saját, szükségtelenné vált tárgyaikból próbálnak némi pluszjövedelemre szert tenni. Egy, a hatvanas éveiben járó néni rétegesen öltözve, sapkával és kapucnival a fején kuporgott egy kis, háromlábú széken. Mint mondja, hajnalban érkezett, de szinte semmit sem árult. Unokája kinőtt ruháitól, kiselejtezett játékaitól próbál megszabadulni, és amit árul, abból vásárol neki egy-két új lábbelit a rokolyásoktól. – Az üzletben, még a kínaiban sem találni ötven-hatvan lej alatt gyerekcipőt, értelmetlen annyit kiadni, hiszen alig hordja, máris kinövi. Itt három-öt lejért jó minőségű cipőt veszek neki. Tizenöt-húsz lej általában minden vasárnap kikerül az árulásból – jegyzi meg.

Az itt megfordulókon végignézve nem lehet nem észrevenni, hogy két típusú vásárló jár ide, egyrészt a kisjövedelmű emberek, akiknek tényleg nem telik arra, hogy máshonnan öltözködjenek. De rajtuk kívül van egy másik kategória is. Azoké, akik számára kedvtelés, időtöltés az ócskázás és hajlandók akár hajnalban is felkelni, hogy egy-egy, a boltban nem kapható szerszámra, már nem gyártott alkatrészre, vagy éppen a gyűjteményükből hiányzó kötetre, régiségnek számító darabra rábukkanjanak. Kellemesen eltöltenek két-három órát a régi holmik között, és általában a kezükbe kerül valami, amire eddig nem is volt szükségük, de ha már ott van, és annyira olcsó, úgy döntenek, hogy elengedhetetlenül szükséges további életükhöz, így nem tudják otthagyni.