„Minden este haza akarok érni”

Egy annyira félreeső faluban született, amelyben állítólag még kocsma sem volt. Az édesanyja másfél éves korában elhagyta. Az apja durván bánt vele, a templomból kitiltották, mert nyolcévesen megitta a misebort. A nagymamája nevelte, de az ő halálát követően több mint egy évet húzott le a rettegett aknavásárhelyi javítóintézetben, a diktatúra legbrutálisabb korszakában – saját elmondása szerint ott látott először „még meleg hullát”: egy gyereket kidobtak a harmadik emeleti ablakon. Később munkaszolgálatra ítélték, majd egy tehervonat alvázán Magyarországra szökött. Tartalék hokikapus lett, és ezzel párhuzamosan elindította másik, sokkal hírhedtebb karrierjét is. Ambrus Attila, a Viszkis mégis kiemeli: nem a nehéz gyerekkor miatt vált a világ egyik leghíresebb huszadik századi bankrablójává. Alábbi interjúnkban többek kérdéseit is ötvöztük. Vannak közöttük olyanok, amelyeket e sorok szerzője tett fel neki egy személyes beszélgetés során, és olyanok is, amelyeket feltett volna, de a publikum megelőzte a három, e heti közönségtalálkozón. A kérdéseket interjúalanyunk életének időrendi sorrendjében szerkesztettük. És ha megkérdik, mi köze van Ambrus Attilának a Múzsa című kulturális mellékletünkhöz, nos, igenis sok köze van: egyrészt népművészeti jellegű kézművesmesterségből – kerámiaművészetből – él, másrészt (és itt egy hatalmas közhellyel élünk) a legnagyobb sztorikat, a legmélyebb tanulságokat az élet írja, és ő az életet a legteljesebb mértékig megélte.

– Éppen annyira durva volt a javítóintézet, mint az a filmben szerepel?

– Igen. Egy húszkilós csomagot kaphattam nagynénéméktől, akik támogattak. Mentem fölfele a lépcsőn, és mindig kivettek a többiek valamit a dobozomból. Én 16 évesen egy senki voltam ott, voltak 21-22 éves kigyúrt csávók is közöttünk, akik ellen esélyem sem volt. Amire felértem a hálóterembe, egyetlen üveg kompótom maradt. És azt is elvették. Rájöttem arra, hogy nem szabad hagynom magam. Azt láttam, hogy mindenki elvesz, miközben nem adnak semmit. Nagyon kemény rendszer volt: reggel füttyszóra mosakodtunk, két percünk volt rá. Ha a két perc után egy csepp is leesett, odajöttek és agyonvertek. Mindemellett mindent alakzatban kellett csinálnunk, nem sétálhattunk, mint egy börtönudvaron, ráadásul szocialista dalokat kellett énekelnünk Ceauşescuról. Ideológiailag és fizikailag is megpróbáltak megtörni, mert bűnözők voltunk: gyilkosok, rablók, tolvajok. Javítóintézet… ez abszurdum. Ha nyolcszáz bűnözőt bezárunk egy helyre, akkor az nem javítóintézet, hanem képzés. A fő kiindulási pont az volt, hogy ki mit követett el, a probléma pedig az, hogy a rendszer nem készült fel arra, hogy minket kiengedjen a társadalomba. Az intézet lakóinak 80 százaléka a későbbi börtönlakókat alkotta. Ez Magyarországon és Romániában is dekára igaz.

– Az első bankrablást szükségszerűségből követted el. Utána nem akartál megállni?

– A bankrablás egy nagyon tanulságos, de primitív műfaj. Az alapkoncepció a menekülésre épül. Én rájöttem arra, hogy a korabeli magyarországi bankbiztonság gyerekcipőben járt. Biztonsági rendszer gyakorlatilag nem létezett, a hatvanas évekbeli kamerák nem működtek. Rájöttem, hogy ezeket a piaci réseket kihasználhatom, és ha működik a módszerem, akkor a következő évekre megvan a bevételi forrásom. És ha már egy bank megvan, akkor nincs értelme megállni, mert egyért is kapsz ítéletet. Összesen több mint százmillió forintot vittem el, ezért ültem 13 évet. Akkor raboltam bankot, amikor elfogyott a pénzem. Nem az anyagi javakat, hanem az élményeket gyűjtöttem, a fél világot körbeutaztam, mert tudtam, hogy egyszer elkapnak, de az emlékeimet akkor sem vehetik el tőlem. Mindent nagyon alaposan megterveztem, de rengeteg múlik a szerencsén. Egyszer például a bűntársam azt találta ki, hogy egy nap alatt raboljunk ki két bankot, ilyet úgysem csinált addig senki. Hosszas huzavona után belementem. Sajnos a másodiknál, a kelenföldi pályaudvaron lévő postánál a hölgyeket nem tudtam megfelelően bezárni a budiba. Kijöttünk a postáról, de addigra a csajok is kiszabadultak, kitörték az ablakot, és elkezdtek kiabálni, hogy „Rabló, rabló, fogják meg!” Ezt meghallotta két vasutas, akik szolgálatba helyezték magukat, és el akartak kapni. Piszok szerencsénk volt, mert közben egy civil ruhás rendőr is szolgálatba helyezte magát, de azt hitte, hogy a két vasutas rabolta ki a bankot, így őket kezdte el üldözni. Olyan szinten volt mázlink, hogy az hihetetlen, sikerült elmenekülnünk. 

Amikor a Gyorskocsi utcából megléptem (ami egyébként pontosan úgy történt, ahogy azt a filmben is láthatod), a zsaruk annyira kétségbe voltak esve – és ezt egy rendőr árulta el nekem –, hogy jósokhoz folyamodtak, akik a kis üveggömbjeikből megpróbálták elmondani, hogy hol bujkálok Budapesten. Az elfogásomnak az az érdekessége, hogy az utolsó balhémnál a bankban – precíz gyerek lévén – húztam sorszámot. Leültem, hogy kivárjam a sorom, de elaludtam. Amikor felébredtem, már kijött a kommandó, körbevették egész Budapestet, de a hátsó ajtóhoz szerencsére csak egy rendőrt állítottak, és a srác nem akart hátba lőni, amikor elfutottam mellette. Ezért ki is rúgták. Amikor másodszor, a szökésem után is elfogtak, éppen paprikás krumplit kevertem Zuglón. Hirtelen megszűnt a forgalom zaja, szinte vágni lehetett a csendet. Kinéztem az ablakon, és megláttam, ahogy megcsillan a mesterlövész távcsöve. Ekkor éreztem, hogy a kávé lefőtt. Még kettőt kavartam a paprikás krumplimon, de már nem volt időm megenni. Mindenki be volt tojva, a rendőrök is, én is, és rájöttem, ha elkezdek hősködni, akkor teaszűrőt csinálnak belőlem. Tűzparancs volt kiadva ellenem, de a korábbi TEK volt parancsnoka nem volt hajlandó lelövetni engem. Ezért őt is kirúgták, ezredesként ment nyugdíjba. A sors csodálatos fintora, hogy az esküvőmre ő szerezte a zenekart. Amikor másodszorra is bevittek, egy Hannibal Lecter-féle zárkába kerültem. Golyóálló terem, csövön kaptam a levegőt, minden le volt betonozva, szarkofágon aludtam, éjjel is rám tolták a világítást, a kamera folyamatosan működött. Ott voltam egy évig és négy hónapig. Majdnem megtörtek. Olimpiában, négyéves ciklusban számoltam az időt, úgy kevesebbnek tűnt. A büntetésem alatt tudtam meg, hogy meghalt édesapám, aki már nyolcéves koromban azt mondta, hogy a börtönben fogok megrohadni. Annyira mellbevágott az érzés, hogy megint neki van igaza! Folyamatosan gyilkolt engem mind verbálisan, mind fizikailag, és még az utolsó víziója is valóra válik?! Ekkor valami átállt a fejemben, és eldöntöttem, hogy nem lehet igaza apámnak, muszáj megváltoznom! Az volt az a pont, amikor elindultam a jó úton. Rájöttem, hogy 17 évet nem lehet úgy eltölteni, hogy csak folyamatosan gyúrok. A börtön szemétdomb, ahol akadémiai székfoglalókat nem tartanak. Nem az őrökkel és a rácsokkal, hanem a többi emberrel van baj. Rájöttem, hogy muszáj tanulnom, és kezdeni valamit magammal, mert különben nincs értelme kijönnöm. Több iskolát is kijártam, elvégeztem a kommunikáció szakot, szakmát tanultam. A keramikusmesterséget is a börtönben sajátítottam el: az intézet biztosította a kemencét, a festékeket, az agyagot a barátaim küldték. Tudatosan készültem a szabadulásra, a munkáim felét odaadtam a börtönnek, a másik felét megtartottam magamnak. Több mint húsz banánosdoboznyi kerámiát küldtem ki a szabadulásom előtti napon, ez képezte a további megélhetésem alapját, mert tudtam, hogy az ujjlenyomatom, vérmintám, hajmintám ott az adatbázisban, bankot azután csak szkafanderben tudnék rabolni, és az elfogásom óta a bankbiztonság – hála nekem – nagyon sokat fejlődött.

– Amikor lezajlott egy rablás, akkor milyen lelkiállapotban voltál? Részletesen megtervezett akciók voltak, ezt tudjuk, de így utólag visszagondolva összefolynak az események, vagy minden apróságra emlékszel? Mit éreztél akkor?

– Egyrészt bemész a bankba, de onnan ki is kell jönni. Én jobban féltem, mint ők. Nagyon komoly lelki nyomás volt az is, hogy senkinek se essen baja. Nekem ez fontos volt. Azért merek ma kiállni bárhova, mert tudom, hogy én nem akartam senkit bántani. Két eset volt, amikor túlléptem a hatáskörömet, amit szégyellek. De akkor sem úgy, hogy mondjuk combon lőttem valakit, hogy nyissa ki a széfet. Bezárni azonban bezártam embereket, az egyik vádpont ellenem az volt, hogy háromszáz embernek korlátoztam a személyi szabadságát, és az tényleg nem egy jó érzés, ha az embert bezárják mondjuk nyolcadmagával egy vécébe, és nem tudja, hogy rálövik-e az ajtót. Mert akinél a fegyver van, annak nincsen az arcára írva, hogy lőni fog-e, avagy nem fog. Nem akarok szakmázni, de azért lettem elfogadott ember, mert nem bántottam senkit. Ha nem így lett volna, most nem beszélhetnék egy ilyen helyen, mint a Kultúrpalota, ami számomra nyomasztó: olyan emberek léptek fel azon a színpadon, akikhez képest én egy dupla nulla vagyok. De ott álltam több száz ember előtt, és meghallgattak. Az a szomorú, hogy csak azt tudom mondani nekik, hogy amit én csináltam, az nem helyes. Ez a történetem üzenete. Nem vagyok erre büszke, és ezt minden egyes alkalommal elmondom – azt pedig különösen sajnálom, hogy a Székelyföldet miattam negatív színben tüntették fel. Ostoba dolgokat csináltam, elmentem az értékek mellett. Hedonista módon éltem, elrontottam az életemet, és nem tudom visszacsinálni. 

– A mostani népszerűségedet hogyan éled meg? Nyomaszt, vagy úgy érzed, hogy elfogadtak az emberek, hogy visszafogadtak az idézőjeles társadalomba?

– Nyomaszt, mert minden pillanatban, minden percben meg kell felelnem, és ez nagyon nehéz. Mindenhez és mindenkihez a lehető legkulturáltabb módon kell viszonyulnom. Abszolút megértem az amerikai sztárokat, volt olyan napom, amikor 800 fotót készítettek velem. Nem értem, hogy miért. Szerencsém van, hogy vannak barátaim, hiszek abban, hogy a barátság az óvodában vagy a lövészárokban kezdődik, és negyven év fölött nincsen barátságfelvétel. Nélkülük nem lennék sehol. Nekem egyetlen üzenetem van ebben a rendszerben: dolgozni kell, és föl kell állni. Semmi más. A „mi lett volna ha?” nem működik. Okafogyott kérdés. A lényeg, hogy minden este haza akarok érni. És ezért föl kell kelnem. Van feladatom.