„Lujos mester és tanítványai”

A héten zárult a budapesti Forrás Galériában a Boldogasszony kiállítás. A Kárpát-medence húsz jelentős magyarlakta települését bejárt nagy sikerű vándortárlat változatos anyaga, amelyet a tavaly a marosvásárhelyi Bernády Ház is vendégül látott, egy hónapon át ismét a magyar főváros közönsége elé került.

Látomás... Kő Pál szobra

A héten zárult a budapesti Forrás Galériában a Boldogasszony kiállítás. A Kárpát-medence húsz jelentős magyarlakta települését bejárt nagy sikerű vándortárlat változatos anyaga, amelyet a tavaly a marosvásárhelyi Bernády Ház is vendégül látott, egy hónapon át ismét a magyar főváros közönsége elé került. Amint lapunkban is tudósítottunk róla, a hazatért kiállítás megnyitóját igazi eseménnyé tették a galéria munkatársai. A bemutatott alkotások szerzői közül sokan jelen voltak, a tárlatfogadó intézmények képviselői közül is részt vettek néhányan a rendezvényen. Az alkotók között ismerős arcokat is felfedezhettünk, örömmel üdvözölhettük az Erdélyben is népszerű szobrászt, a Kossuth-díjas Kő Pált, a Magyar Képzőművészeti Egyetem nyugalmazott tanárát, a Magyar Művészeti Akadémia tagját. A 71 éves művész komoly műtét után, de újra alkotóereje teljében, a rá jellemző derűvel, jó kedéllyel mesélt jelenlegi elfoglaltságairól, munkáiról, terveiről. Az interjú hangfelvételét május 23-án rögzítettük.

– Fél évszázada rendezted meg az első kiállításodat. Azóta a munkáiddal rengeteg helyen megfordultál itthon és külföldön. Még többfelé áll köztéri alkotásod. Különböző ihletésű művekről van szó, világi, vallási tematikájú egyaránt előfordul. Hírnevedet különösen emelte az a megbízatás, amelynek köszönhetően a Vatikánban elkészíthetted a Magyarok Nagyasszonya kápolna kődomborműveit. A mostani Boldogasszony kiállításra szintén egy hitben fogant alkotással neveztél be. Kissé rendhagyó a mű: Hordozható Mária. Hogy született ez a szobrod?

– Igaz, hogy a volt feleségem, Péterfy Gizella révén a református vallás közegében voltam mintegy harminc évig, de én magam katolikus vagyok. Egész fiatalon, még tizenévesen elkészítettem a jászszentandrási katolikus templom stációképeit. A Mária-téma közel áll hozzám. Nem egy alkalommal láttam is ezt a mozzanatot, ahogy hordozzák a Máriát. Főleg a spanyolok és az olaszok. De nálunk, Magyarországon is nagy hagyománya van annak, hogy búcsújáráskor, más egyházi eseményeken körbeviszik a Mária-szobrot. Engem különben Makovecz Imre bízott meg, hogy csináljak a paksi templomába valami oda illőt. Ezt neki csináltam. Ő készen nem látta, mert mindig rohant, mindig lefoglalta valami. És soha nem is látta volna, ha én nem vagyok szívós, és nem hozom be neki viaszban. Utána meg nem tudtam megcsinálni, mert nem volt alkalmunk konkrétan beszélni róla. Közbeszólt a hirtelen halála. Egyébként famunkának indult, festve lett volna és öltöztetve. Én ilyet még csináltam, a Kossuth-szobromat még a hetvenes évek elején felöltöztettem filcbe. És vonzott is mindig, hogy színes legyen a szobor. Vagy ha más nem, akkor rakjak rá egy kis ruhát. De végül a kis viaszt kiöntettem bronzba, és beadtam erre a kiállításra, hadd menjen körbe a Kárpát-medencében.

– A marosvásárhelyiek is láthatták. A város művészetkedvelői korábban már ízelítőt kaphattak törekvéseidből, a Bernády Házban pár éve rendezett sikeres egyéni kiállításodra még sokan jól emlékeznek.

– Örülök neki, annál is inkább, mivel én is szívesen járok felétek. Úgy megyek oda, mint haza, és az a kiállítás is igen fontos volt számomra. Sohasem felejtem el azt a szép levelet, amit Sütő András írt nekem a tárlatnyitóra. Mostanában viszont más a szituáció, ritkábban megyek Erdélybe, mint korábban. A harmadik feleségemmel élek, van két kicsi gyermekem, és hazamentem Hevesbe a nagyapámék házába.

– Elég rég nem találkoztunk. Az ember rád néz, és azt mondja, mit sem változtál, nem fog rajtad az idő. Milyen a munkakedved, izgat az alkotás?

– Azzal nincs baj, mert tanítok, visszahívtak a növendékek. Ez nekem nagy öröm és nagyon jó érzés. Már elmentem nyugdíjba, de írtak a rektornak egy levelet, hogy szeretnék, vigyem őket végig az egyetemi évek alatt. A rektor úr ebbe bele is egyezett, és most újra hét diplomázóm van.

– Tehetségesek a fiatalok?

– Nagyon.

– Az ő világuk mennyire áll közel hozzád?

– Ők már inkább egymástól tanulnak, de amit lehet, azt elmondom nekik. Merre menjenek, mit csináljanak, hogy boldoguljanak. Tanítási alapelvem a példaadás volt, ezt jelenleg is érvényesnek tartom. Én is sokat tanultam a növendékeimtől, hátha ők is megszívlelik, amit tőlem hallanak. Érdekel a gondjuk, bajuk, sok-sok problémájuk. De sajnos a mai világban luxus lett a művészet, erre nincs pénz. Pedig mi lehet a művészetnél fontosabb? A Hitel folyóirat februári számában van egy dolgozatom az iskoláról. Ott ezt a témát körbejárom, és elmondom, amit erről gondolok.

– Tavaly töltötted a hetvenet. Volt egy emlékezetes jubileumi kiállításod a Magyar Képzőművészeti Egyetem Parthenon-fríz termében az Epreskertben. Volt a Semmelweis Szalonban is. Idén nem kerül sor hasonlóra?

– Balatonfüreden van egy csodálatos új galéria a Vaszary-villában. Ott fogok ősszel kiállítani a növendékeimmel, azokkal persze, akik elérhetők, mert sokan vannak szerte a világban. A szervezők már meghirdették az életmű-kiállítást. Az lesz a címe, hogy Lujos mester és tanítványai. Remélem, minél többen ott lesznek.

– Úgy legyen. Sok sikert és jó egészséget kívánok!