„Kertész leszek…”

Amikor egyre többen elvándorolnak, jó hallani, hogy valaki tudatosan készül olyan pályára, amely lehetőséget teremt arra, hogy másoknak is adjon. Szikszai Emese Magyarsároson született, édesapja elismert kovácsmester a faluban. Ötödikes korában döntött úgy, hogy magyar szakos tanárnő lesz. 22 évesen saját falujában tanít. Mert ezt akarta. 

– Ötödikes koromban döntöttem el, hogy magyartanár akarok lenni, mert nagyon szeretem a magyar nyelvet és irodalmat. Emlékszem, hogy nagyon szigorú magyar szakos tanárnőm volt, aki mindig megkövetelte, hogy óráról órára készüljünk. Egy dolgozatírást követően három helyesírási hiba miatt csak 8-ast kaptam. Ez akkor nagyon feldühített, és megfogadtam magamban, hogy megmutatom, többre vagyok képes. Ekkor fogalmazódott meg bennem az, hogy magyartanár legyek – mondja immár sárosi tanárnőként Emese. 

Aztán elárulja, hogy óvodás korától a nyolcadik végéig a magyarsárosi iskolába, majd ezt követően a marosvásárhelyi pedagógiai líceumba járt, ahol a középiskolát követően óvó és ta-nítónői szakot végzett. Ezután felvételizett a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakára, ahol az idén államvizsgázott. 

– Tudtam, hogy szülőfalumban a magyart nyugdíjas tanárnő oktatja, ezért úgy terveztem, hogy az egyetemi alapképzést követően itthon fogok tanítani, közben meg felvételizek a magiszteri képzésre. A megyei tanfelügyelőség honlapján követtem az álláslehetőségeket, s ott láttam, hogy meghirdették a magyarsárosi helyet is. Július 7-én államvizsgáztam, 20-án jelentkeztem a címzetes vizsgára, míg szeptember 9-én a magiszteri képzésre – mondta a továbbiakban Emese, majd hozzátette, azért is választotta a sárosi állást, mert otthon, a szülőfalujában akart tanítani. Pályakezdőként pedig könnyebb az, ha nem kell ingázzon, s közben könnyebben készülhet a magiszteri kurzusokra. 

Azonban az, hogy meddig tanít Sároson, bizonytalan, hiszen jelenleg a felsőbb osztályokban (V–VIII.) mindössze 20 tanuló van. Fennáll a veszélye annak, hogy néhány év múlva megszűnik az oktatás. 

– Ami tőlem függ, mindent megteszek azért, hogy a gyerekek itthon maradjanak – teszi hozzá –, nemcsak az iskolához kötődő tevékenységekkel foglalkozunk. Működtetünk egy színjátszó kört, amelynek tagjaival már most készülünk a karácsonyi műsorra, járunk az unitárius ifjúsági egyletbe – van közösségi élet. Összetartóak a fiatalok a faluban, de mivel nincs munkalehetőség, elvándorolnak – magyarázza, s kérdésünkre, hogy az ő távlati jövőképe hogyan fest, azt válaszolja: – Városon több a munkalehetőség, de nem tudnék élni négy fal között a tömbházban. Számomra fontos a természet közelsége, szép a falunk, csend, nyugalom van körülöttünk, ezért érdemes itthon maradni. 

Aztán elmondja, nemrég tanította a kisdiákoknak József Attila Kertész leszek című versét, és ez lehetőséget adott arra, hogy megkérdezze: ki mi szeretne lenni? Nos, a hatodikosok közül volt, aki focista, más tanárnő, aztán akadt egy mérnökszakma iránt érdeklődő is. Aki pedig még nem döntött, csak annyit mondott, pénzesebb állásokat keresne, mert ez a mai trend. 

A középiskolába a gyerekek Dicsőszentmártonba vagy Marosvásárhelyre mennek, aztán kinek mit hoz a sors: egyetemet, szakiskolát, nem lehet tudni – de az is távol tartja majd őket a szülőfalutól. Hogy visszatérnek-e? Kevés a kivétel. Egy van: Szikszai Emese. Jó lenne, ha követőre találna…