„Képpárjaival megírta verseit”

Nem példa nélküli, de nem is túl gyakori, hogy egy ismert alkotó a számára nemzetközi szintű elismerést hozó művészete mellett más művészeti ágakban is letegye névjegyét a soron következő generációk kollektív tudatalattijának képzeletbeli asztalára. Bartis Attila ilyen szerző. A marosvásárhelyi születésű író regényeit számos nyelvre lefordították, készült belőlük sok-sok díjat bezsebelő vásárhelyi színdarab, egyik drámáját ő maga rendezte emlékezetes előadássá szülővárosában, mindezek mellett pedig nagy utazó, kétlaki világpolgár, valamint tehetséges és elismert fotográfus. Több kiállítását is láthatták az érdeklődők az elmúlt években, nemrég pedig eddigi legnagyobb szabású fotótárlatát mutatták be először Magyarországon, majd szeretett szülővárosában, Marosvásárhelyen.

A Kultúrpalota második emeleti galériájában a Spectrum Színház és a Hagyományok Háza társrendezésében nyílt meg április 23-án a szeptember elsejéig látogatható tárlat, amelyen az idén ötvenéves Bartis Attila eddigi legnagyobb, klasszikus méretű fotóalbumában szereplő képeket tekinthetjük meg. A szigeteken című kiadvány idén márciusban a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg, az album fényképeit a budapesti Mai Manó Ház mutatta be, e kulturális rendezvényt követte a marosvásárhelyi tárlat. A kiadványban szereplő fotók 2014 és 2017 között javarészt Jáván, Yogyakarta környékén készültek, Bartis azonban nem egy távoli, egzotikus világot kíván bemutatni, nem dokumentál. „A változó környezet adta inspiráció hatására olyan felvételeket készít, amelyek tárgyukat tekintve készülhettek volna a világ más pontjain is. A felvételekkel a valóságról való személyes érzéseit közvetíti” – írja a képekről Petrányi Zsolt művészet-történész. 

A marosvásárhelyi tárlatnyitón telt házas közönség vette birtokba a galériát, az érkezőket a Spectrum Színház képviseletében Török István üdvözölte, majd Tatai Sándor színművész olvasta föl Kemény István költő tárlatnyitó beszédét. 

– Jáva szigetének Yogyakarta nevű városában van egy utca, aminek az a neve, hogy Imogiri Barat. Ez kivezet egy Imogiri nevű faluba, ahol a yogyakartai szultáni család síremléke van. Ezt az Imogiri Baratot hagyta barátom, Bartis Attila, az utolsó előtti napomra tavaly, amikor meglátogattam Jáván. Addigra már eltelt három hét: közben bejártuk Yogyakarta környékét, Borobudurt, a világ legnagyobb buddhista templomát, voltunk Prambananban, Indonézia legnagyobb hindu templománál, motoroztunk fel a Merapi-vulkán tövéig, hallottam lélegezni a Lélegző Dombot az Indiai-óceán partján, szagoltam elütött kígyót, ettem járdán ülve édes disznóhúst, szereltettünk motort rizsföld szélén, és felfedeztük a lázálomszerű, 28 éve épült, ősi Csirketemplomot is, ami mintha a drága emlékű budapesti Vidámpark barlangcsónakjának architektúráját csempészné Jávára, plazmaképernyőkkel fokozva a misztikát, és áztunk bőrig minden elképzelhető órájában a napnak, motoron és gyalog, esőköpenyben és esőköpeny nélkül. Szóval valamit láttam már eddig Jáva szigetéből, Bartis Attila választott második (harmadik?) otthonából, de ez az Imogiris délután lett a legsűrűbb. Ekkor láttam például életem harmadik legnagyobb fáját (persze az első kettőt is Jáván láttam), és együtt néztük, ahogy a szultáni sír félig megtelik esővízzel. Az itt látható képek közül legalább három készült ezen a délutánon, ami – Bartis vagy hétszáz Indonéziában töltött napjához képest – igen jó arány. Az egyik kép a szultáni sírban született, kettő pedig a parangtritisi óceánparton, ahol elképesztő fényviszonyok közepette sok száz állig felöltözött mohamedán sétálgatott a tükörsima, vizes homokon, mintha engem búcsúztattak volna.

És ezen a délutánon tette fel Attila (nem először, de most a legkomolyabban) a kérdést nekem, hogy szerintem mit szeret ő annyira ebben a világban. Vagyis Jáván. Én pedig most se tudtam mélyebb választ adni: Yogyakarta, úgy, ahogy most van, a szegénységével, a nyüzsgésével, a vidámságával, az állataival, a használt gépeivel hasonlít arra a világra, amiben Attila a hetvenes években Marosvásárhelyen volt gyerek, én meg a hatvanas években, Érden. Ez egy olyan világ, ami itt, Európában már elpusztult, és ami helyette most itt van, az csak valami ijesztő, hi-tech üresség, ami elől Attila az indonéz szigetekre jött – ahol az itt látható képeknek a legnagyobb része készült. De ezt már sokszor megbeszéltük, és most sem jutottunk tovább ennél az ürességnél. Attila meghívott vacsorázni egy teraszra konkrétan a világ végén, a sötét, villámos-viharos óceán partján, valahol szemben az Antarktisz. Nézegettük az elkészült képeket.

Nekem is lett volna egy kérdésem hozzá, de végül szokás szerint nem tettem fel: mondd, tulajdonképpen hogy a fenébe bírsz te ilyen csodálatos fényképeket csinálni? Mert az rendben van, hogy ott lóg a nyakadban a gép, és ha meglátsz egy repülőt, akkor megvárod, amíg egy lámpa mögé ér, és biztos kézzel úgy kattintasz, hogy csak a farka meg a szárnya vége lógjon ki a lámpa mögül. Figyelni kell, értem én. Meg sokszor kell kimotorozni az óceánhoz, hogy ott legyél, amikor pont egy akkora kínai sárkányt eregetnek, amekkorát hamisítani se lehetne, mert nincs akkora Photoshop, és akkor ezt a sárkányt úgy kell lefényképezni, ahogy az égből ráront a földre, és a sárkány fele le is kell hogy maradjon a képről, mert úgy hozza igazán a frászt a befogadóra. Meg egyáltalán, a valósággal kell valamilyen türelmes és elnéző álláspontot felvenni: nem szabad siettetni. Én ezt a macskával való kapcsolatomból ismerem: gyerekkoromban sokat kergettem a macskákat, mert meg akartam őket simogatni. Sokára jöttem rá, hogy meg kell állni, ki kell nyújtani az ujjunkat, és várni, mert nincs az a bizalmatlan, letépett fülű, vén kandúr, aki egy idő után ne jönne oda megszaglászni az ujjunkat. Azt hiszem, Bartis Attila fotográfusként a valósággal van így: türelmesen jár a világban, és hagyja, hogy a valóság különféle megnyilvánulásai megszaglásszák a fényképezőgépét. Szóval én ezt értem. Meg persze még szerencse is kell. De hát akinek nincs szerencséje, az nem is lesz fotográfus, mert úgyis hiába. A fotográfusba gyárilag van beleépítve a szerencse. Szóval ezt is értem.

De azt a rövid botot mégse értem Bartis Milán kezében. Majd nézzék meg, van egy kép az albumban, ami engem ábrázol Bartis Milánnal együtt, ahogy a parton állva mutatok neki valamit a távolban. A kép szépen meg van komponálva, a távolba mutató karom és felsőtestem mintegy keretet ad Milán alakja köré, jó kis kép, még én is egész tűrhetően nézek ki rajta – de az a bot (vagy mi) Milán kezében, az sok. Azt nem értem, hogy bír az a bot (vagy mi) pont merőleges lenni az én távolba mutató karomra. Nincs az a valóság, ami úgy szaglássza meg a fényképezőgépet, hogy még ezt a botot is beállítja Milán kezében. Arra bármikor hajlandó a valóság, hogy odaültessen elénk egy buddhista szerzetest a rácsos ablak túloldalára, úgy, hogy csak az elálló füle látsszon hátulról, meg arra a csodára is képes a valóság, hogy egy lukat fúrjon Bartis Attila számára a felhőbe, amin át pont a Merapi oldala látszik, és pont úgy, mintha egy köldökön kukucskálnánk be, amitől a felhő mintegy mellékesen még egy női hassá is változik, meg még arra is hajlandó a valóság, hogy egy fal résébe belegyömöszöljön egy napsütötte felhődarabot, mintha konzerv volna, amit aztán már tényleg csak le kell fényképezni… de azt a botot akkor se értem. Mert erre semmi szüksége nem lenne se a valóságnak, se Bartis Attilának, igazán nincs is semmi különös abban a botban, és állhatna arra, amerre akar, mert az azért tiszta és világos, hogy nem a bot volt a képnek a célja: de ez a bot mégis pont úgy áll, ahogy állnia kell… igazodva a kompozícióhoz, grátisz. Csak úgy. Költészetből.

Szóval ezek a képek itt Bartis Attilának a versei. Azért is merem ezt kijelenteni, mert párba vannak állítva, vagyis a költészet talán legalapvetőbb módszerét láthatjuk: egy dolgot azonosítunk a másik dologgal: jé, ez olyan, mint a…! jé, ez meg pont az! Az albumban jól láthatók ezek az azonosítások: párba van állítva a parton heverő faág és egy fekvő női test. És ettől valamit megtudunk a fekvés lényegéről. És egymás mellé kerül a megilletődött indonéz bácsi a vigyorgó koponyával, és ugyanazzá válnak. És egymás mellé kerül a szabálytalan négyszög alakú valami a szabálytalan négyszög alakú hiánnyal, hogy megtudjunk valamit a hiány hiányáról. És megtudjuk, hogy ugyanaz a földön ülve festő nő és a földön ülő Buddha-szobor. És egymás mellé kerül a természetes fény és a mesterséges fény, és ugyanazok. És ugyanaz a falombozat meg a felhőzet, és a felhőtorony meg a másik felhőtorony: mert bizony a költészet néha azzal lep meg, hogy nem mond az égvilágon semmi újat.

Bartis Attila ezekkel a képpárjaival megírja a verseit, amik helyett amúgy prózát szokott írni.

Ez a kiállítás egy szerencsés pillanat. Az ember elmehet Jáva szigetére, el is bújhat ott Európa ijesztő kiürültsége elől, de ha ott is fényképez, előbb-utóbb visszahozza a képeit Európába, és kiállítja. És itt fogunk állni mi, ennyien vagy többen, és megfürdünk ezeknek a képeknek az aurájában, összhatásában. És ezek a képek felszabadítanak minket egy kis időre az evilágiság és a jelenben létezés kényszere alól. Megfürdünk ezekben a hatalmas égboltokban, mert Bartis indonéziai fotográfiáin az ég és az ő felhői éppen olyan szerepet töltenek be, mint például a németalföldi festészetben.

Hogy mitől nagyszerűek ezek a képek? Hogy mitől van az, hogy olyanokat is felszabadítanak, akik igazán benne vannak az úgymond „kortárs” képzőművészetben, azt élik, európaiak, 21. századiak? Szűcs Attila Bartis képei láttán fel meri tenni a kérdést: „Van-e lélek?”. Katharina Narbutovic „lélegzetnyi örökkévalóságot” említ, Petrányi Zsolt az „időtlenséget”. Én sem bírom megállni, hogy ne mondjam ki: Bartis Attila összes képe a teremtett világról szól, akár nincs, akár van Teremtő.

De annak, aki mégis, makacsul a fotográfia lényegét keresi ezekben a képekben, és a költészet meg az Isten neki kevés magyarázatul, annak azt ajánlom, hogy mégiscsak keresse meg azt a botot Milán kezében, és annak fejtse meg a titkát. És ennek a botnak a nyomán elindulva minden Bartis-képen fog találni valamilyen hasonló részletet, amin eljuthat a fotográfia lényegéig – tolmácsolta Kemény István sorait Tatai Sándor, majd a tárlatnyitó záróakkordjaként Bogdán Zsolt színművész adta elő, illetve olvasta fel Bartis Attila két, Marosvásárhelyhez (is) kötődő novelláját.