„Június volt”…

Mondhatnánk, ki tudja már hányadszor… Újból együtt a két osztály, mint annyiszor az idők folyamán, jóban-rosszban, örömben- keserűségben, jó kedvben, bánatban, pontosan úgy, mint egykoron az iskolapadokban a négy év folyamán összenőttünk. Annyira, hogy negyvenhét év távlatából is követjük egymás életútját, tudunk egymásról. Mivel lehetne ezt megmagyarázni? Talán néhai osztályfőnökeink, Kovács Erzsébet és Klózer Attila osztályközösség- formáló tehetségével, vagy az egész tanári gárda, élén Czellecz István matematikatanárunk nevelői hivatását szó szerint értelmező, a hozzánk, diákokhoz mindig közvetlen, szinte baráti őszinteségét ötvöző szigorúságával, vagy talán a Szováta és környéke székely falvaiból mindannyiunk által hozott, az életet komolyan vevő szülői biztatással és példával? Vagy talán mindezek összességének szerencsés találkozásával. Nem kerek évszámot írtunk, mégis sokan gyűltünk össze az idei találkozóra is. A tavalytól kezdve rendhagyó osztálytalálkozók sorozata indult el, nem az egykori szovátai középiskolánkban gyűltünk össze, hanem első alkalommal Nyárádszentsimonban, Majláth Margit falumúzeuma tövében, az idén Megyes Márta panziójának udvarán, Gyergyószentmiklóson. De túl ezeken a találkozókon, Szenkáék kapuja Szovátán bármikor nyitva áll a betoppanó társunk fogadására. Ők egyszerre négyen vannak egy udvarban! Aztán Magdi rögtön akcióba lendül és pár óra leforgása alatt akár osztálynyi társat gyűjt össze udvarukba, együtt örvendezni az eltévelyedettel. Eltévelyedett, mondom, mert legtöbben közülünk itthon maradtunk, itt kerestük boldogulásunkat. Mérnök, orvos, közgazdász, tanár, pap, köztisztviselő, mezőgazdász, almérnök, erdész, kutató, atomfizikus, katonai, közrendészeti vagy politikai pályát választó is van közöttünk, de a Teleki Oktatási Központ megvalósítója is osztálytársunk volt. A változás után sem csábított az idegen föld kifényezett járdája. Nem szégyelljük tájnyelvünket, nem akartuk soha felcserélni finom irodalmi nyelvre, elég, ha írásunkban tesszük. Néhai osztályfőnöknőnk mindig azt mondta, ne szégyelljétek a szavakat, amiket szüleitektől örököltetek úgy kimondani, ahogy hallottátok azokat őáltaluk mondani. Ez a nyelv gazdagsága, ez is a gyökerekhez tartozik. 

Sajnos, az idő osztályainkat is megrostálta, osztályfőnökeink mellé egypár volt társunk is csatlakozott, nevük felkerült a szovátai temetőben állított közös kopjafára. 

Mártánál az iskolai csengő hangját felváltotta az ,,Újra együtt a nagy csapat” zengése, amit Bokor Sanyi elmaradhatatlan köszöntőbeszéde a nyolc, illetve tizenkét osztályt elsőként végzett évfolyamunkat a líceum legösszetartóbb csapatának kijáró, egy ódával felérő dicshimnusza követett. Jóleső érzéssel nyugtázzuk mindahányszor, hogy a körülöttünk megváltozott világban megmaradtunk azoknak, akiknek neveltek: tiszta, egyenes, szabadlelkű embereknek. Előkerültek a régi fényképek, melléjük meg sok-sok emlék. „Emlékszel-e?, emlékeztek- e?” – kérdeztük felváltva egymástól... Diákcsínyek, barátságok, a szombat esti döcik hangulata, a mindenki által várt tornaórák testet edző, Derzsi Ferenc tanár úr csapatba kovácsoló éles füttyei, a Kusztos Piroska tanárnő kórusórái, a szavalóversenyek, a Moliere-vígjátékok, amelyekkel jártuk a környező falvakat pénzt gyűjteni az érettségi bankettre, egykori be nem vallott vagy megélt szerelmek, amelyekből ma is élő házasságok születtek… emlékek, mindig élőek! Személyes, énrám vonatkozó emlékek is előkerültek: Ilyés Magdi a szép szavalataimra, Majláth Margit a mindig ropogósra keményített, kivasalt egyenblúzomra, Dósa Ildikó az együtt táncolt jó keringőkre emlékezett. Jókat nevettünk a két Béla, Török meg Sántha, elmaradhatatlan egykori és mostani vidám élcelődésein. Késő délutánra előkerült egy kosárlabda is. Megpezsdült a belénk oltott, labda iránti szeretet, diákokká váltunk, mindenki kosárra akart dobni! Egyszerű az egész, mondtuk, kiváltképpen a lányok, gondolatban könnyen kosárra is dobtunk, akárcsak líceumi időnk valóságában. Az első dobáspróbálkozásaink bizony nem értek célba, de nem hagytuk magunk, pár próbálkozás után elfogadható arányban került a labda a kosárba. A fiúk közül Rózsa Imre merészkedett a pályára, ugyanolyan mozdulattal lendült, mint valamikor, de valahogy mégsem akart a labda egyből a kosárba esni. Borbély Sandrit hiába vonták beszélgetésbe társaink a pálya szélén, ő fél szemmel minket figyelt, és csillogó szemekkel biztatott, dicsért egy-egy jó dobás után. Török Béla már csak fényképezni jött a pályára. Kacsó Amálit, László Bözsit, Dósa Ildikót meg jómagamat csak a sötétség beállta állított le nagy lendületünkből. Élveztük, újból megéltük a régi idők versenyhangulatát. Márta töltött káposztája, ami kitűnően párosult Sandri finom borával, mindenkit lenyűgözött. Ezek után már csak a gyönyörű nyári estébe hajló csendes, meghitt beszélgetésünk zavarta meg a tücskök cirpelését. Az évek során sokat megélt-megért, életük delén már túl lévő emberek beszédhangja volt ez. Letisztult, lecsendesedett, bölcs hangok. Reggel vidáman ébredt a társaság. Zajongva, elérzékenyülten vettünk egymástól búcsút, tarsolyunkban a Kiss I. István által rendelt talyiganagyságú gyergyói kenyerekkel, jövőre a medveszelídítő Bereczki Istvánnál, fent az egyeskői vadonban adva találkozót egymásnak.

Fogarasiné Bereczki Irma