„Jól áll még a gitár a kezemben!”

• 2013-11-12 16:50:33

Bródy János Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas énekessel, gitárossal, zeneszerzővel, szövegíróval önálló brassói előadóestje előtt többek közt a receptre felírt jövőről, deja vu-ről, filléres emlékekről és a „sokszínű és sokféle megközelítésben látható és láttatható” életről beszélgettünk.

Bródy János Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas énekessel, gitárossal, zeneszerzővel, szövegíróval önálló brassói előadóestje előtt többek közt a receptre felírt jövőről, deja vu-ről, filléres emlékekről és a „sokszínű és sokféle megközelítésben látható és láttatható” életről beszélgettünk.

– Folytassa a mondatot, de ne a dalszöveggel: Amikor én még kissrác voltam...

– Sajnos, nem tudok változtatni a régi szövegeken, de az a helyzet, hogy nem is kell, mert a régi szövegek még ma is érvényesnek tűnnek. Egyébként tényleg azt hittem, hogy jó lesz majd, ha egyszer én is nagy leszek.

– Korszakalkotó művei a cenzúrát zseniálisan kijátszó dalok. De mi van azóta, mióta szabadon lehet énekelni bármit? Hogyan élte meg ezt a változást?

– Ami a cenzúrát illeti, ma is találkozhatunk vele, csak persze másféle formában, mint annak idején. A művészek társadalmi feladata mindig az, hogy arról szóljanak, amiről mások nem akarnak, vagy nem tudnak beszélni. Jó szöveget írni régen is nehéz volt, ma sem könnyű, és ráadásul hiába ír valaki jó dalokat, ha azokat nem sugározza a média.

– Nem is kérdezhetném illetékesebb személytől, mint Öntől, hogy mi a slágerdalszövegek titka?

– Be kell vallanom, hogy ezt én sem tudom. Sokáig azt hittem, hogy a jó prozódia az a titok, amitől egy dal igazán hatni tud. Én mindig arra törekedtem, hogy a dallam és a szöveg úgy kapaszkodjon egymásba elválaszthatatlanul, mint egy DNS-spirál, de látnom kell, hogy számomra bántóan amatőrnek tűnő dalok is rendkívül sikeressé tudnak válni.

– Melyik filléres emléke a legdrágább?

– A sokszori költözködés dacára maradt jó néhány kacat, meg ócskaság, amitől valahogy nem tudok megválni, pedig tudom, hogy tényleg értéktelenek. Például őrzök egy képkeretet, amiben negyven évvel ezelőtt volt egy fénykép valakiről, aki nagyon kedves volt nekem. A kép már régen elveszett, de a keret még mindig felidézi az első nagy szerelmi csalódásomat.

– Úgy tartja, hogy a létrehozott művei valamilyen szinten a gyerekei. Mit szól a harmincéves István, a király átváltozásához?

– Harminc év már komoly életkor, mondhatjuk felnőttnek is. Ilyenkor már a gyerekek nem a szülők tanácsait követik, hanem önálló életre vágynak, és nem szeretik, ha a partnerek kiválasztásába a szülők beleszólnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szülők ne lennének boldogok, ha úgy látják, hogy életképesek és sikeresek. Én különösen örülök annak, hogy most egy olyan alkotóval találkozott, aki komolyan vette és egészen új megközelítésben mutatta fel az értékeit. És ugye nem kell hangsúlyozni, hogy a rockopera is arról szól, hogy nincs egyetlen érvényes igazság, az élet sokszínű és sokféle megközelítésben látható és láttatható.

– Kockázatok és mellékhatások című lemeze az ezredforduló elején jelent meg. Mi a 21. századi ember életének legnagyobb kockázata és mellékhatása?

– A receptre felírt jövő. Ahogy a régi mondás tartja: Szeresd azokat, akik keresik az igazságot, de soha ne higgy azoknak, akik azt hirdetik, hogy megtalálták. De kevésbé költőien, azt hiszem, hogy a legnagyobb változásokat a technikai fejlődés okozza, és nyilván itt vannak a legnagyobb kockázatok, és egész biztos lesznek káros mellékhatásai annak a világnak, ahol számítógépek irányítják az információ áramlását.

– A 2011-ben megjelent Az Illés szekerén album dalai nemcsak külön-külön értelmezhetőek, hanem összességükben is. Mi volt tulajdonképpen a zenei novelláskötet koncepciója?

– Ez a hetedik lemezem, és különleges album: összefoglalása az elmúlt több mint négy évtizedes pályafutásomnak. Az album zenei anyaga rendkívül sokszínű, tartalmazza mindazokat a stílusokat, melyek a hatvanas évek óta hatottak rám. Gondolatilag pedig azt a deja vu élményt járja körül, ami az én korosztályomban nem számít ritkaságnak, hogy bizonyos helyzeteket, figurákat és viselkedési formákat látva úgy érezzük, ezek ugyanazok, mint amit már egyszer átéltünk.

– „Rég elmúltam 60 éves/ A szívem sokat már nem remél” – vallja egyik dalában. Mégis, mi az a kevés, amit még remél egy saját bevallása szerint rezignált nyugger?

– Igen erősen hiszek abban, hogy lesz még egyszer szép világ, és a gyerekeimnek nyugodtan mondhatom majd, hogy mindenhol jó, de a legjobb itthon. És hát mit mondjak, egész jól áll még a gitár a kezemben, és tud még örömet szerezni, ha jól behangolom.

Ambrus Melinda