„Holnap legyenek a ti vendégeitek…”
2013-01-16 13:34:13
- Nagy Székely Ildikó
Stiblár Erika pszichológus, relaxáció- és szimbólumterapeuta, népmesekutató a marosvásárhelyi Kulcs Egyesület és a Babeş-Bolyai Tudományegyetem által múlt évben szervezett élménypedagógiai napon a népmeséknek a tanulásban, tanításban, személyes fejlődésben kínált lehetőségeiről értekezett.
Stiblár Erika pszichológus, relaxáció- és szimbólumterapeuta, népmesekutató a marosvásárhelyi Kulcs Egyesület és a Babeş-Bolyai Tudományegyetem által múlt évben szervezett élménypedagógiai napon a népmeséknek a tanulásban, tanításban, személyes fejlődésben kínált lehetőségeiről értekezett. Gondolataiból idézünk:
„Manapság nagyon divatos lett a mese, a meséről szóló párbeszéd. (…) Sokszor azonban nem tisztázódik, hogy milyen meséről is beszélünk: népmeséről, műmeséről, irodalmi meséről, illetve saját, egy bizonyos pedagógiai cél érdekében megírt meséről? A mese sok mindenre használható, de nem akármire, és nem akármelyik mese. Előadásomban azokról a népmesékről szeretnék beszélni, amelyek nincsenek irodalmiasítva, megvágva, lerövidítve, netán elbutítva. Az, hogy ezek a mesék a népi kultúrában fenn tudtak maradni, minőségi mércének számít. Azt, ami a meséből papírformában felkerül a polcra, az egyik néprajzosunk jegyzőkönyvnek nevezi. A párórás mese is 6-8 oldal, ha leírjuk. A cigánymesék húszoldalasak is lehetnek, egy ekkora mesét elolvasni még egy felnőttnek is kihívás. Nagyon jó, ha a mesék lerövidített formában fennmaradnak, de bármi, ami felkerül a polcra, ott is maradhat. Azt hisszük, hogy attól, hogy húsz-, ötven-, hetvenéves egy könyv, attól az jó nekünk. Ez egyáltalán nem biztos. Ami viszont a népi kultúrában és a mi szívünkben is újra meg újra feléled, az jó kell hogy legyen. Ha előveszünk egy mesét, és érezzük, hogy az döcög, karcol, hogy nem működik bennünk, félre kell tenni azt a kiadványt, azt a gyűjtőt, mesélőt. Keressünk olyan embert, aki úgy mesél, hogy szívesen leülnénk vele és meghallgatnánk, el tudnánk képzelni azt a mesélési folyamatot, ami végbemehetett, mielőtt ehhez a meséhez hozzájutottunk. A mesemondók a népmesék alaptörténeteit, alapmotívumait tiszteletben tartva folyamatosan hozzátettek a meséhez egyéni vonásokat. A régi időkben voltak kinevezett, aktív mesehallgatók, akik tudták a történetet, és visszajeleztek, amikor olyan meseelem került a történetbe, ami nem rezdült vissza a hallgatóságban. Így a mesemondónak igazodnia kellett egyrészt a hagyományokhoz, másrészt önmagához. A közösségi visszajelzés tehát szerepet játszott a kölcsönös csiszolódásban, ami pedig fennmaradt a hagyományozódásban, annak működőképesnek kellett lennie. Most nagy lehetőségünk van a közölt mesék tárházában kutatgatni, ugyanakkor viszont óriási a felelősségünk is arra vonatkozóan, hogy mi az, ami működőképes. Azok a tartalmak, amelyeknek a népmesékben muszáj volt fennmaradni, mert mindig mindenki számára fontosak voltak, alapigazságok, alapkérdések. A műmeseíró hozzányúl az alapigazságokhoz, ezeket egyéni értelmezésében, saját csavarjaival tálalja. Ha ilyen mesét olvasunk, nem biztos, hogy azt a lélektani utat fogjuk követni, amely az építkezést szolgálja. (…) Elgondolkoztam azon, hogy mi is volt régen a mesék szerepe. Nevelő volt a mese, az állatmeséktől a tréfás meséken át a tündérmesékig más-más nevelő tartalma volt, mást-mást segített kimondani, (…) illetve léleknövelő hatása is volt, a nevetéssel, a vágyteljesítéssel pedig feloldotta a feszültségeket, ugyanakkor mindenféle vallási világszemlélet közvetítésére is alkalmas volt. (…) Az az izgalmas az egészben, hogy nemcsak mi dolgozunk a mesékkel, hanem ők is dolgoznak velünk. Azt az égig érő fát, amit felkínálunk a gyereknek, abból ő életkorának megfelelően fogja a mondanivalót előcsalogatni. De mi is dolgozunk a mesével. Ha az égig érő fában olyan hangokra lelünk, amelyekkel nekünk komoly asztrális feladataink vannak, és erről nem tudunk, vagy nem akarunk tudni, akkor döcögni fog a mesefoglalkozás. A kölcsönös együttlétnek a fényéről kell tudnunk, ha a mesékbe belemegyünk. (…) A szövegértési gyakorlatokkal lecsupaszítjuk, nem hagyjuk lüktetni a mesét, illetve mi sem lüktetünk vele. Azt szokták mondani mostanában, hogy a gyerekek nem szeretik a mesét. Melyiket? Hogyan találkoztak velük? Találkoztak velük? Jó mesével találkoztak? Aki mondta, szerette azt a mesét? (…) A népmese mondanivalója a műmeséhez képest sokkal jobban be van csomagolva. Ez biztonságos. Ha a gyerek abból valamit kicsomagol, úgy, hogy a mesélő, olvasó nem szól bele, akkor ő arra érett, alkalmas, neki az mond valamit, neki azt szabad meghallania. Nem a mesélő tolja le a torkán a tanulságot, hanem a gyerek hámozza ki azt magának. A műmesékben gyakran ki van csomagolva a tartalom, ha tetszik, ha nem, azt muszáj megérteni. A népmesék szimbolikus jellege ezzel szemben biztonságos. Ez azt is jelenti, hogy a népmeséknek több értelmezési lehetőségük van, több dimenzióból, több szempontból lehet őket megközelíteni, és munkát ad. Az, hogy személyes munkával érünk el a meséhez, a pedagógust és a gyereket is motiválja. (…) Olyan, mint a játék, önmagáért van, önmagát serkenti. A népmesék tehát többsíkúak, és csak a megélés által működtethetők. Akkor, amikor úgy jutunk el egy mese mondanivalójához, hogy a mesét távol tartjuk magunktól, tudatos munkát végzünk, amelynek nincs energetizáló jellege, nincsenek benne felismerések. (…) A mesék arról is szólnak, hogy hogyan kell a meséket használni. (…) A mesék szövege egy varázslatos világot tár elénk. Ha a hallgató bele van ragadva egy problémába, nem látja a kivezető utat, ahhoz, hogy változást idézzen elő önmagában, hozzá kell jutnia a változás érzéséhez, tehát más szempontból kell ránéznie a saját dolgaira. A népmese egy távoli világot kínál fel, melynek megtapasztalásakor a hallgató nem a saját problémáival foglalkozik. Egy barátom szerint ahhoz, hogy egy mese beengedjen, két-három hónapra van szükség. Közhely, hogyha a gyerek többször kéri a mesét, olvassuk többször, de ez felnőttként is így van. Olyan ez, mint egy mélyülő barátság.”
