Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A köz- és politikai életet mostanság betöltő hangos, de békés polgárháborút próbáltam jellemezni a címmel. Mindkét jelző megáll a lábán, hiszen éppen az ilyen végletesnek mondható helyzetek azok, amelyek felkínálják a jó irányú fordulat, az érdemi változtatás esélyét. Ha felismerik! Nem képesek, mert – s itt jön be a reménytelen – a hadban álló felek egyaránt az igazságszolgáltatásnak nevezett hatalmi ág fölötti ellenőrzés megszerzését szeretnék elérni-megtartani. Ahelyett, hogy – tegyem mindjárt hozzá – annak tényleges függetlenségét tartanák fontosnak, s kellő bölcsességgel, ezért a célért fognának össze. Fegyverszünet azonban nincs, az egymás ellen felsorakoztatott érvek nem szaporodnak, inkább kiürülnek a vég nélküli csűrés-csavarások során. Az érdeklődő közvélemény pedig megbabonázva osztódik egymásra acsarkodó táborokra. Színtiszta hatalmi harc, a morális megtisztulás igénye nélkül.
A fejlemények araszolgatnak előre, valamiféle kifejlet felé, az események főszereplői azonban nem látszanak tudni, merre az előre! Pedig kis távolságtartással rá lehetne találni a politikai bozótból kivezető ösvényre. De hol az az ember, az a tekintély, aki jó irányba terelhetné az eseményeket? Látszólag adott, de mégsem az. Klaus Johannis lehetne alkalmas erre a kétségtelenül történelmi feladatra, ha felismerné, neki kínálta fel a sors, hogy fordulatot hozzon-indítson el a román társadalom életében. Sajnos, nem ismeri fel, s egyre távolodik attól a pillanattól, amikor még megtehetné. Krónikus szereptévesztéseiben bolyongva, sótlan, rideg alkatával – a mosolynak nevezhető arcrándulásától meg kell futamodni – aligha tud fölülemelkedni rögeszméin. Például a parlament folytonos ostorozásán, meg aztán az elnöki tisztségtől teljességgel idegen mániájáról lemondani, hogy neki „saját” pártra van szüksége a „jól végzett munka” társadalmának megteremtéséhez. Csak mellékesen: milyen saját pártra? A mindenféle politikai ártalomtól ragacsos Vasile Blagával, vagy az általa könnyen manipulálható Alina Gorghiu „társ-elnökkel” akar megújhodást hozni? Ugyan! Ki az, akit ezzel ma Romániában ámítani lehet?
Pedig mi mindent lehetne tenni a „mondjon le” vég nélküli ismételgetése helyett! Akár ez is megtörténhet, de semmit sem változtatna, inkább bonyolítaná a hadban állók helyzetét. Nagy kérdés, hogy az elnök egyszerűen az alkalmatlansága miatt mozog a ma látható kényszerpályán, vagy mennyire foglya a „körülményeknek”, például azoknak, akik, kész csodaként, képesek volt ideejtőernyőztetni nekünk tavaly novemberben. S érzékelhetően ma is sok minden hatalmukban áll, ami – vegyük észre – egyre inkább törvényes szerepükkel való visszaéléssé fajulhat, ha hiányzik az önmérséklet és a társadalom jogos elvárásai iránti felelősségérzet. Pedig ennek a jegyében maguk is sokat tehetnének a pozitív irányú fordulat érdekében.
Merre tovább, s mégis csak előre? A vérbeli politikus olyan, mint a vasúti váltókezelő, tudja, hogy mikor kell és lehet, gondoljuk csak el, aprócska irányváltással olyan vágányra terelni az eseményeket, amelyek a kívánt cél elérésében hozhatnak gyökeres fordulatot. Például? Például, ha az elnök elősegíti, hogy a parlament elfogadja a Btk. tervezett módosítását, amivel szűkebbre kívánják szabni a Korrupcióellenes Ügyészség mozgásterét. Arra kényszerítve ezt az önmaga erejétől módfölött eltelt intézményt, hogy igényesebben dolgozzon, megalapozottabban járjon el az egyes ügyekben. Amelyek mindenike emberekről, emberi sorsokról szól.
Ezt elfelejtve, a végrehajtók saját emberi mivoltjukról feledkeznek meg…
Aztán igen lényeges változást hozhatna a bűnüldözők munkájában, ha felszámolnák az egyes ügyek asztalfiókokban való „tartalékolásának” káros gyakorlatát, vagyis a korrupció ellen politikai korrupcióval való harcmodort! Mert kellő pillanatban napvilágra kerülő, évek óta elfektetett vádiratok felmelegítése könnyen a politikai zsarolás eszközévé válhat. Úgy tűnik, egyenesen intézményes gyakorlat lett ez a módszer, mert olyanról még nem hallottunk, hogy bár egyetlen ügyészt kérdőre vontak volna a felsorjázó ügyek visszatartásáért. Sőt, a (létező vagy sem) Ponta-ügyben eljáró ügyész friss megbízatásként kapta a feladatot, ami azt jelenti, hogy eleddig valaki más őrizte a dossziékat, akit valamiért nem találtak alkalmasnak a további ügyvitelre. Árulkodó mozzanat, amiről ejthetne néhány keresetlen szót a felelős ügyészhez képest feltűnően szende főnöknője…
Több mint jelzésértékű lehetne továbbá az egészséges irányváltásra az is, ha rábeszélnék a Semmítőszék elnökét a lemondásra. A széles körben ismertté vált
„Rarinca-ügyben” még az elfogulatlanság látszatára sem ügyelve járt el feltűnően gorombán, a zsarolás „tényállására” hivatkozva. Azóta is homály fedi, hogy miben is állt a zsarolás, van-e valami, amire esetleg erre felhatalmazott érdeklődők „megfelelő” pillanatban rákérdezhetnek? Vajon honnan ered az ekkora hatalom – ki kinek szolgál? Megérett a leváltásra, hiszen tekintélye a közvélemény előtt romokban hever. Talán azért viseli még mindig a magas hivatalt, mert a „megfelelő” helyre egyelőre nem találtak „megfelelő” embert? A késlekedés nem tesz jót az intézmény hitelének.
Ahogy a „váltókezelő” krónikus hiánya sem! – hogy rövidre zárjam a még hosszabban és a polgárháborús eseménysor mélyebb rétegeiben folytatható kutakodást…