„Az EU halott, éljen az euróövezet?”
A szuverén adósságok válságának már van egy áldozata: az Európai Unió – írta a párizsi Le Monde az EU-országok hétvégi csúcstalálkozóit megvilágító, brüsszeli keltezésű elemzésében.
A szuverén adósságok válságának már van egy áldozata: az Európai Unió – írta a párizsi Le Monde az EU-országok hétvégi csúcstalálkozóit megvilágító, brüsszeli keltezésű elemzésében. A piacokkal vívott heves csata „járulékos következményeként” a 27 tagú EU tevékenységének ritmusát ma már a Tizenhetek gazdasági és pénzügyi unióját megrendítő válság adja meg. Ennek beszédes jele a párizsi lap szerint, hogy az euróövezet állam- és kormányfőinek október 23-ra kitűzött soron következő találkozója eddig soha nem tapasztalt mértékben háttérbe szorítja a huszonhét EU-tagállam vezetőinek néhány órával korábbra meghirdetett csúcsértekezletét.
A két legfelső szintű találkozót a Görögország megsegítésével és az euróövezet bankjainak feltőkésítésével kapcsolatban zajló tárgyalások elhúzódása miatt egyszer már el kellett halasztani néhány nappal. Manapság ez jellemző Európára, amely napról napra egyre inkább két különböző sebességű csoportra oszlik: az elsőhöz a pénzügyi unió Németország és Franciaország vezetésével működő 17 országa tartozik, a másodikhoz a további tíz, amelyik még nem csatlakozott és talán soha nem is fog csatlakozni az előbbihez, élükön Nagy-Britanniával.
A Huszonhetek Európája minden eddiginél inkább defektesnek tűnik, mintha megbénították volna pénzügyi élcsapatának csalfaságai. Az egységes piacra nyomást gyakorol a protekcionista vagy etatista beszédmód visszatérése. Miközben a háttérben erősödnek a populista erők, a bénultság túlterjed a gazdasági szférán, amit jól mutat az EU polgárainak a schengeni térségben biztosított szabad mozgás lehetőségének kétségbe vonása vagy az EU kiszélesítésével kapcsolatos vonakodás.
A Huszonhetek diplomáciája annak ellenére is botladozik, hogy a Lisszaboni szerződés – amelyen egyébként hamar túlléptek az események – számos újítást hozott. Herman Van Rompuy, aki alig két éve lett az Európai Tanács immár hosszabb időszakra megválasztott elnöke, útban van afelé, hogy az eurózóna élére választassa meg magát, mintha csak szentesíteni akarná a kibontakozó változásokat.
Igaz, a két éve tartó válság nyomán ma már valóban az euróövezet került az aggodalmak középpontjába. Alapjai soha nem rendültek meg ennyire – ám tagállamai ráébredtek, hogy túlélésük mindenekelőtt az integráció újbóli felerősödésétől függ. Mintha Európa nagy és beteg teste a szívére összpontosítana, cserbenhagyva perifériáját. Még Nagy-Britannia is az integráció felerősítésére buzdítja kontinentális szomszédait.
