„Áldott az Úr nevében érkező király!” (Lk. 19, 38)

Egy héttel a zsidók húsvétja előtt Jézus ünnepélyesen bevonult Jeruzsálembe. Nyilvános élete három éve alatt már többször megfordult a szent városban. Ez az utolsó egészen más, ünnepélyes: szamárcsikó hátán jön, tanítványai és a tömeg ünneplő üdvrivalgása közepette. Tanításának és csodáinak híre megelőzte, ezért a felajzott tömeg szabadító királyként köszönti, ahogy ujjongó felkiáltásából is kiderül: „Áldott az Úr nevében érkező király!”. Jézus pedig szerényen – szamárcsikó hátán – érkezik, nem úgy, mint a diadalmas hódító hadvezérek. Tudja, hogy ez az ünneplés nem tart soká: ugyanez a tömeg pár nap múlva elfordul tőle épp azért, mert ő nem politikai kalandor, nem nemzeti szabadságharcos.

Jézus tudta, hogy virágvasárnapján ő már elindult a szenvedés útján a kereszthordozás és kereszthalál diadala felé.

Egy héttel a keresztények húsvétja előtt vagyunk. Jézus ma is be akar vonulni, de most nem csak Jeruzsálembe, hanem Egyházába, a keresztények életébe és ezáltal a 21. század társadalmába. Igen, személyesen az én életembe akar bevonulni. Az én életemben akarja folytatni megváltói életművét, hisz ő az én személyes Szabadítóm, ő az én üdvözítő Királyom.

Jöjj, Jézus, eléd terítem sikereimet és sikertelenségeimet, bűnös bukásaimat és felemelő jó cselekedeteimet, kitárom szívem, életem: vonulj be életembe, és segíts, hogy a mindennapokban veled élő, dicsőségedet hirdető tanítványod legyek, és soha ne álljak azok közé, akik nagypénteken magadra hagynak Téged.

Virágvasárnap – és utána – ujjongva kiáltom én is tanítványaiddal, szent egyházaddal: „Áldott az Úr nevében érkező Király!”.

2016. márc. 17.