„A jónál is lehet jobb”

Bármerre koncertezik, a világon mindenütt nagy lelkesedéssel ünnepli a közönség Kocsis Zoltán zongoraművész karmestert, a budapesti Nemzeti Filharmonikus Zenekar főzeneigazgatóját. Marosvásárhelyen is természetesen a rendkívüli eseményeknek kijáró különleges figyelem övezi a fellépéseit, akárcsak a korábbiak, e mostani hangversenyük is teljesen megtöltötte a Kultúrpalota nagytermét.

– Bármerre koncertezik, a világon mindenütt nagy lelkesedéssel ünnepli a közönség Kocsis Zoltán zongoraművész karmestert, a budapesti Nemzeti Filharmonikus Zenekar főzeneigazgatóját. Marosvásárhelyen is természetesen a rendkívüli eseményeknek kijáró különleges figyelem övezi a fellépéseit, akárcsak a korábbiak, e mostani hangversenyük is teljesen megtöltötte a Kultúrpalota nagytermét. (2011. szept. 15-én – szerk. megj.) Az Enescu-fesztivál tette lehetővé, hogy ezúttal újra eljöjjenek városunkba. Pár napja Kolozsváron, majd Bukarestben is szép sikerük volt. Három helyen három koncert, azonos művek, ugyanazok az előadók. Befolyásolja-e a hely szelleme, hogy milyenné sikeredik a hangverseny?

– Persze. Ettől nem mentesülhetünk. Akármennyire szentimentálisnak hangzik, én például Bukarestben mégiscsak azt éreztem, hogy ennél adekvátabb helyen már csak szülőhelyén, Moldovában játszhatjuk el az Enescu-szimfóniát. Hihetetlen figyelem volt a teremben és olyan siker a Bartók Táncszvit után, hogy az azért figyelemre méltó. Kolozsváron ugyanúgy. De azt gondolom, akusztikailag is meghatározó a hely, attól is függ, hogy az ember milyen igénnyel áll az előadáshoz, milyen korrekciókat hajt végre az előadás során. Lehet, hogy éppen ez a szép az egészben, ezért más és más egy ilyen koncert.

– Itt, a marosvásárhelyi Kultúrpalotában mind a két zeneszerző többször is megfordult, szobruk is emlékeztet egykori valós és a mostani jelképes jelenlétükre. Ez még hozzáadhat bizonyos érzelmi, lelki töltetet a teljesítményhez.

– Hogyne, ők nagyon nagyra becsülték egymás munkásságát. Csíky Boldizsár mondta nekem ma az ebédnél, nagyon szeretné tudni, hogy abban az öt órában, amikor Bartók és Enescu együtt utazott a vonaton, miről beszélgethettek. Mondtam, hogy valószínűleg a népzenei problémákról, mert amikor ez történt, már Enescut is nagyon megfertőzték a kelet-európai népzenék. Idézőjelben mondom a fertőzöttséget. Ha nem is olyan tudományos alapossággal, mint Bartók Béla, de nagyon erősen fordult a népzene felé. De ami a kérdését illeti, én sokadszor vagyok itt a marosvásárhelyi Kultúrpalotában, voltunk itt a zenekarral is, a régi szimfonikusokkal, volt szólóestem, felléptem kamarazenei koncerteken. Szóval nekem ez itt egy nagyon-nagyon kedves helyszín.

– Apropó fertőzöttség. Mondhatjuk, hogy Kocsis Zoltán Bartókkal fertőzött.

– Inkább úgy mondanám, hogy minden jó zenével. Amikor például kiderült, hogy technikai okok miatt a Cantata profana eredeti román változatával nem tudunk ide jönni, akkor vetődött fel valamelyik Enescu-szimfónia gondolata. Azért választottam a II.-at, mert ennek nagyon mostoha sorsa van. Az I. szimfónia egy remekmű, sokkal többet játsszák. Azt Enescu befejezett darabnak tekintette, ezt nem. Ezzel élete végéig problémája volt. És gondoltam, bemutatom a közönségnek, hogy így, nyers formájában is igazi mestermunka ez a darab. Azt merném mondani, hogy valahol Rahmanyinov és Richard Strauss zenéjének szintézise, nagyon erős egyéni ízzel fűszerezve. És megkockáztatom, hogy román népzenei elemek is vannak benne. Szóval megismétlem, én nem Bartókkal, Debussyvel, Richard Strausszal, Rahmanyinovval vagyok megfertőzve, hanem mindenfajta jó zenével, amiről úgy érzem, hogy nekem csinálnom kell. Rengeteg olyan jó zene van, amit annyian csinálnak, hogy felvetődik bennem, minek álljak be én is a sorba? Nincs nekem arra időm, hogy hetvenhetedikként eljátsszam, esetleg nagyon jól Schumann Karneválját, amikor azt annyian játsszák jól. Arra viszont kell időm legyen, hogy bemutassak olyan darabokat, amiket méltatlanul vagy elfeledtek, vagy keveset adnak elő. Azt hiszem, ez az én igazi hivatásom!

– Lehet, hogy már sokan kérdezték Öntől, de a kérdés szinte magától adódik, hiszen Kocsis Zoltán nemcsak kiváló karmester, világhírű zongoraművész is, a mostani romániai turnéjuk műsorán pedig Bartók II. zongoraversenye is szerepel. Az orosz Borisz Berezovszkij a szólista. Ilyenkor egy kicsit nem sajnálja, hogy nem önre hárul ez a feladat?

– Tulajdonképpen megvan ennek az előnye és a hátránya is. Én a második zongoraversenyt körülbelül 80-szor játszottam már életemben különböző zenekarokkal, rosszakkal, jókkal, és legalább 15-ször dirigáltam is. Nemhogy kínos lenne számomra a szerepcsere, nemhogy irigykednék a zongoristára, de egyértelmű feladatomnak érzem, hogy úgy kísérjem le, mint ahogy én is elvárom, hogy engem lekísérjenek, ha szólista vagyok. Akármennyire vita tárgyát képezi ez még ma is, mindenképpen a szólista a főnök. A szólista akaratát kell teljesíteni. Azt hiszem, hogy ez most maximálisan megtörténik. Berezovszkij kitűnő zongorista, de nem Bartók-specialista. Őt egyrészt vezetni kell, meg kell ágyazni a játékának, mert fantasztikus dolgokat csinál a zongorán, de mondom, stilárisan, az idiómák tekintetében mindenképpen valamiféle vezetésre szorul. Ez az, amit érzésem szerint nekem most kötelességem megtenni.

– Valahol azt olvastam, ön azt nyilatkozta, hogy a legjobb hangszer a zongora.

– Ezt nem én mondtam. Ezt Pablo Casals mondta, aki csellista volt, de a zongorát tekintette a legjobb hangszernek. Igaza van. A zongora, illúzió szintjén, akár egy zenekart is tud utánozni. Mindent el lehet zongorán játszani. A legbonyolultabb zenei faktúrákat, a legpolifonabb zenei szöveteket is, sokkal inkább, mint más hangszeren. Más kérdés, hogy a zongorának is vannak hátrányai. Nem lehet rajta hangot tartani, miután leütöttünk egy hangot, azután már nem lehet rajta változtatni, de olyan illúziók kelthetők zongorán, hogy egészen elképesztő. Nem csoda, hogy Liszt a zeneirodalom akkora részét átírta zongorára.

– Nyilvánvaló a szándék, a nemzeti filharmonikusok az ön irányításával itt teljesítményük maximumát szeretnék nyújtani. A dirigens pedig nyilván mindig a tökélyt célozná meg. De lehet egy zenekartól mind többet és többet várni?

– Nem csak egy zenekartól. Az ember elsősorban önmagától kell mind többet és többet várjon. Ha elkezd stagnálni, ha a megelégedettség kezdi eltölteni, akkor komoly esélye van arra, hogy el is indul a lejtőn visszafelé. Mindig a minőségre kell törekedni, de ezzel nem a tökéletességet hangsúlyozom, mert véleményem szerint tökéletesség nem létezik. Nem is szabad a tökéletességet vagy a véglegességet megcélozni, hanem inkább a művészi igazság környékén kell tapogatózni. A művészi igazság tekintetében kell az embernek tökéletesen rendben lennie az anyaggal, amivel dolgozik, és saját magával. Ha ez a szándék megvan, akkor ez már garancia is a minőségre, mert az ember csak olyan zenedarabhoz nyúl, amihez komoly, igazi affinitást érez. Másrészt, ha adott esetben attól az anyagtól a lelke mélyéig megrendül, akkor mint a megszállott dolgozik. Akár papírmunkával, akár a hangszere mellett, akár fejben, és ettől válik igazán hiteles előadóművésszé. Én egy dologban nem hiszek, abban, hogy a jónál nem lehet jobb. És az igaznál igazabb.

– Különbözik az előadóművész és a karmester igazsága? Vagy ugyanaz a kettő?

– Bizonyos értelemben a zenekar is hangszernek tekinthető. Az igazság ugyanaz. A bánásmód különbözhet, illetőleg az, ahogy az ember a céljait eléri. Azért, mert én a hangszeren áttétel nélkül meg tudom valósítani a szándékaimat. A zenekar viszont már egy nagyon komoly áttétel, mert emberekből áll, akik szintén áttételesen különféle hangszereken játszanak. De azt hiszem, hogy ezt a látszólagos fogyatékosságot pótolja az az ezer és egymillió szín, ami a szimfonikus zenekar tulajdonsága. És hozzáadódhat valamiféle olyan csapatszellem, ami az együtt végzett munka örömében csúcsosodhat ki. Ezt én nagyon fontosnak tartom. Sokkal magasabb rendű örömnek érzek egy olyan eredményt, amit kollektíven hoztunk létre, mint hogyha én magam érem el azt.

– Gondolom, ön is érezhette, tapasztalhatta, hogy a marosvásárhelyieknek nagy örömöt szereztek jelenlétükkel, élményteljes zenéjükkel. Remélhetjük, hogy ezután is többször viszontláthatjuk, hallhatjuk önöket városunkban?

– Nekünk is nagy öröm itt lenni, és sokkal gyakrabban szeretnénk jönni. Valamilyen oknál fogva mi errefelé a szokottnál kevesebbet járunk. Nem csak Vásárhelyre gondolok, általában a régióra. És ezt nem tartom jónak. Most az említett három helyen voltunk, de elmehettünk volna még sokfelé, ahol biztos szintén örültek volna nekünk. Ha már egyszer egy ilyen rettenetesen nehéz darabot, mint Enescu II. szimfóniája megtanultunk, és ilyen módon tanultuk meg, akkor azt gondolom, hogy ez egy olyan komoly fegyvertény, amellyel még szélesebb körben érdemes lett volna megismerkedni. Igazán jólesett tegnap este, amikor Bukarestben Horia Andreescu odajött hozzám, és azt mondta, hogy ő nagyon ritkán hallott ilyen jó zenekart, mint a mienk. Bízom benne, hogy sűrűbben lesz még alkalmunk ilyen zenei élménnyel szolgálni errefelé is a zenebarátokat.