„A fémipari szakma a legszebb”

Hatvankét évvel ezelőtt vettek búcsút egymástól, de azóta is évente találkoznak a marosvásárhelyi Fémipari Műszaki Iskola – mai nevén Avram Iancu Szakközépiskola – 1952-ben végzett öregdiákjai.  

Fotó: Nagy Tibor

Hatvankét évvel ezelőtt vettek búcsút egymástól, de azóta is évente találkoznak a marosvásárhelyi Fémipari Műszaki Iskola – mai nevén Avram Iancu Szakközépiskola – 1952-ben végzett öregdiákjai. Péntek délben ősz hajú urak és kísérőik, szolid ünneplőbe öltözött hölgyek ültek újra egy asztalhoz nosztalgiázni, viccelődni, felüdülni egymás társaságában. Amint azt a Laci csárdában tartott találkozó egyik főszervezőjétől, Demeter Győzőtől megtudtuk, az 1948-ban indult évfolyamnak összesen 75 diákja volt – 40 az A, 35 a B osztályban –, de menet közben sokan lemorzsolódtak.

– Az A osztályból 14-en, a B-ből 15-en már nincsenek közöttünk, 16 – mindkét osztályból 8-8 – osztálytársról évek óta semmit sem tudunk. A meghívásra 29-en válaszoltak – mondta a másnap nyolcvanadik születésnapját ünneplő úr, aki a találkozó résztvevőit így köszöntötte az elkövetkező percekben:

– 62 év nagy idő. Ennyi telt el azóta, hogy elhagytuk az alma matert. Gondolom, mindannyian megálltuk a helyünket az életben.

Demeter Győző az egykori tanárok arcát, jellegzetes gesztusait idézte fel, majd arra kérte az egybegyűlteket, hogy felállva adózzanak az elhunytak emlékének. Amikor pedig a köszöntő végén elindult a társalgás, egy külön asztalnál számunkra is visszapergette az időt. Beszélt Holbach Jenő igazgatóról, aki a végzősök tablóin katonatiszti egyenruhában látható, Riedl Adolf osztályfőnökről, Gámán Sándor magyar szakos tanárról, Kákonyi József rajztanár hegyes ceruzáiról és Mészáros József sporttanárról, aki úgy rúgta fel „gyertyába” a labdát, hogy a nebulók azt hitték, sosem esik vissza a földre. A történetből természetesen a műhelytanárok sem maradtak ki.

– A fémipar csínját-bínját Szabó Józseftől tanultuk meg, akit szigorúsága miatt „hajcsár”-nak gúnyoltunk. Az egykori Lázár Ödön-parkban volt egy kályhásműhelye, tőle tanultunk asztali kályhákat készíteni, amelyeket később csempéztünk is. A második évben kovácsműhelybe kerültünk, László József keze alá. Eleinte vertük szét a kalapácsnyelet. Két nagy kalapáccsal dolgoztunk. A harmadik tanítási évben a gépműhelyben Kis Jenő okított, nála tanultuk meg a gyalut és a seppingnek nevezett harántgyalut is kezelni.

A továbbiakban azt is megtudtuk, hogy az 1952-es évfolyam diákjai ipari üzemekben – többek között az Elektromarosnál, a Minszki Lajos üzemben, az IMATEX-nél, az IRA autójavító vállalatnál, a számítógépgyárban – találtak állást, szakmunkásként alkalmazták őket.

– A legszebb szakma a fémipari – vonta le a végső következtetést a fiatalos energiát sugárzó úr, aki az évek során kultúrfelelősként is tevékenykedett, és most csak azt sajnálja, hogy a szakoktatás jelenlegi minősége és a gazdasági helyzet miatt szakmájában nincs utánpótlás.

A találkozón Hunyadi László szobrászművész is jelen volt, aki a Művészeti Líceum előtt szintén a Fémipari Iskola diákja volt, akárcsak Szabó Dénes, lapunk mezőgazdasági rovatának egykori szerkesztője.