A ’89-es forradalomra emlékeztek

A megyei prefektúra tegnap délelőtt 10 órától a hivatal dísztermében szervezett megemlékezést. A rendezvény partnere a Maros Megyei Tanfelügyelőség és a December 21 – Marosvásárhely Mártírváros Egyesület volt.

Fotó: Nagy Tibor

A megyei prefektúra tegnap délelőtt 10 órától a hivatal dísztermében szervezett megemlékezést. A rendezvény partnere a Maros Megyei Tanfelügyelőség és a December 21 – Marosvásárhely Mártírváros Egyesület volt. A rendezvényen részt vettek az egykori forradalmárok, illetve az áldozatok hozzátartozói, valamint marosvásárhelyi középiskolások. A megemlékezésen fényképeket és videofelvételeket mutattak be az 1989-es decemberi marosvásárhelyi eseményekről.

A Népújság Târnăveanu Emil mérnököt, a forradalom sebesültjét és Hamar Alpár Benjámint, a December 21 – Marosvásárhely Mártírváros Egyesület elnökét kérdezte: 25 év távlatából hogyan látják, megérte az áldozatot?

Mit mondjak a fiamnak?

Târnăveanu Emil: – Kiábrándultak vagyunk. Nem ezt akartuk. A kommunizmusban hatalmas volt a bürokrácia, mindent alá kellett írni. Azt gondoltam a forradalom után, hogy az ember egymás szemébe néz, kezet ad, a szavát adja, és azt be is tartja. Ehhez képest hol tartunk? Hatalmas a szakadék aközött, hogy mit akartunk és ahol tartunk. Kiábrándító, ami ebben az országban történik. Végeredményben most az a kérdés, mit tudjak mondani a fiamnak? Tegye azt, amit én, mert én sokat reszkíroztam, vagy azt, amit a mai gazdagok csinálnak? Minket, forradalmárokat, sajnos, megnyomorítottak, amikor hirtelen elvágták a kicsi pénzecskénket, amit mi nem is kértünk, de adták, bár lehet, már előre tudták, hogy le fogják vágni. Szerintem a régi, igazi durva kommunisták és a szekuritáté bosszújáról van szó. Visszaütöttek. Mi, forradalmárok pedig ma már azt sem tudjuk, hogy a nép mellettünk áll vagy elhagyott? Sok a megválaszolatlan kérdés: miért csináltuk, kiért csináltuk, megérte és megérné-e most, hogy ilyen áldozatot hozzunk? Mit mondjak a fiamnak? Kiábrándultak vagyunk, de az élet megy előre, reméljük, jobb is lesz még.

Volt jó munkahelyem, elég jó fizetésem, kaptam a forradalmársegélyt, elismerem, jó volt. Utána, Boc idején, mind rosszabbul és rosszabbul kezdtek menni a dolgok a munkahelyemen. A főnök először hatórás munkaidőre tett, később kétórás munkaidőre. Aztán egyszer odajött hozzám, és azt mondta, el kell bocsásson, mert kapom a forradalmársegélyt, és vannak olyanok, akiket ha elbocsát, éhen halnak.

Beleegyeztem. Csakhogy, amikor munkanélküli-segélyt kértem, azért, mert az utolsó hat hónapban kétórás munkaviszonyom volt, azt mondták, nem vagyok jogosult. Pedig fizettünk a két órára is, és 27 éven keresztül fizettem a teljes munkanélküliségi alapot. És amikor munka nélkül maradtam, nem kaptam semmit. Felháborítónak tartottam, de még megvolt a forradalmársegélyem, csakhogy azt is levágták ezelőtt három évvel. Így álltak bosszút rajtunk a volt szekusok és az „igazi” kommunisták.

Igen is, meg nem is

Hamar Alpár Benjámin: – Ha az áldozatok családjaira gondolok, látom a szenvedésüket, látom a gyermekeket, akik apa nélkül, anya nélkül nőttek fel, akkor azt kell mondanom, hogy nem érte meg.

De ha a társadalom egészét nézem, akkor azt mondom, megérte, mert úgynevezett jogállamban élünk, szólásszabadság van, szabadon járhatunk külföldre, ha pénzünk van, megvehetjük, amit akarunk. Egyenlő eséllyel indulhatunk, ki-ki a tehetsége, bölcsessége szerint vagy kihasználja, vagy nem. Esély van a fiataloknak a tanulásra, a kisebbségek jogai szempontjából is elértünk valamit, bár az sem tökéletes. Ha ezt vesszük, akkor volt értelme az áldozatnak.

– Hogyan él 25 évvel a forradalom után?

– Négy év munkanélküliség után versenyvizsgával bekerültem a forradalmárok államtitkárságára. Ennek vagyok az egyik területi felügyelője.

– Négy évig munkanélküli volt. Mit csinált azalatt?

– Önkéntesként dolgoztam. Nem tudott megtörni a nyomorúság sem, naponta itt voltam az egyesületben, segítettem a tagokat, ezzel magamat is segítettem, nem lettem alkoholista, nem lettem depressziós. Nehéz volt, de megpróbáltam mindent. Családom van, három gyermekem. Tényleg nagyon nehéz volt, de most talán túl vagyunk a nehézségeken, kicsit jobbra fordul a sorsunk.

A ’89-es forradalom marosvásárhelyi áldozatai: Bodoni Sándor, Pajka Károly, Tamás Ernő, Hegyi Lajos, Ilie Munteanu és Adrian Hidoş.