A világ egyetlen nagy falu

– 2016-ban jelent meg a Ki vagyok én? című önéletrajzi kötete, amely élete fontosabb állomásait, sikereit és kudarcait tálalja az olvasók elé. Honnan jött az ötlet a kötet megírására?

– Melinda lányom többszöri biztatására kezdtem el írni életem történetét. De ahogy belemélyültem múltam feltárásába, rájöttem: életem során igen sok emberrel hozott össze a sors, ennélfogva ők is részeseivé váltak történetemnek. Ezért úgy kellett írjak, hogy családom is, mások is haszonnal forgassák. Hát ki vagyok én?! A kérdésre dr. Balázs Lajos egyetemi tanár egyik előadásán kaptam meg a feleletet, egy történet kapcsán. Egy Európából Amerikába tartó személyszállító hajó utasai között – az új világ felé haladva – kérdőíveket osztottak szét. A kérdések elején ez állt: Ki ön? Sorra válaszoltak az utasok: mérnök, orvos, tanár, lelkész, kőműves, ilyen mester, olyan mester, gazdálkodó... Csupán néhányan, egymástól függetlenül, vallották azt, hogy magyar. Eddig a történet. Léteztek tehát olyan emberek, akik számára fontosabb volt az, amibe beleszülettek, mint az, amit később sajátítottak el. 

– Ha már itt tartunk: volt rá példa, hogy magyarsága miatt különleges elismerésben vagy bánásmódban részesült? 

– Törökországi gyalogutam során bárkivel találkoztam, azzal kezdtem: én magyar vagyok. Ez épp elég volt arra, hogy kezet szorítsanak, és kifejezzék örömüket magyarságom miatt. Soha annyi szeretetet nem kaptam magyarságomért, mint Törökországban, ahol 80 millió török él. Senkit sem érdekelt a foglalkozásom, elég volt az, hogy magyar vagyok. Itt lényegült értékké magyarságom, és itt tudatosodott bennem: egész életemben azzal foglalkoztam, ami vagyok. Az én identitásom és foglalkozásom: székely–magyar. Pontosabban: örmény és német gyökerekkel is rendelkező székely–magyarnak tartom magam. Annak idején a székely embert katonának nevelték, hogy megvédje szülőföldjét, s vele együtt nyelvét és szokásrendjét is. Akkor életére törtek, ma nyelvét és kultú-ráját fenyegeti az eltűnés veszélye. Újra szükség van „katonákra”, akik küzdelmes harc árán védik meg székely népünk örökségét. Olyanokra, akiknek fontosabb a székely identitás, mint a foglalkozás.

– Hol járt iskolába az egyetemi évek előtt?

– Az első osztályt a magyarországi Fehérgyarmaton jártam, ahol édesanyámmal laktunk meneküléskor: másfél évet. A II. és III. osztályt az alsóháromszéki Komollón, a IV. osztályt és az általános iskolát Uzonban. A középiskolát a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban végeztem.

– Vadászó édesapját gyakran elkísérte. Hol járt később, amikor felnőtt? 

– Az egyetemen arról voltam híres, hogy hétvégeken 20-30 kilométert gyalogoltam Kolozsvár környékén. Tanárként gyalog jártam be Erdélyt, aztán gyalogszerrel elindultam Törökországba. 1800 kilométert gyalogoltam a Földközi-tenger partjáig, s úgy tudom, elsőként gyalogoltam át Anatóliát. Bejártam Közép-Európát, Kis-Ázsiát és két alkalommal eljutottam az Egyesült Államokba is.

– Ha jól tudom, 18-szor járt Törökországban. Volna kedve, hogy ismét elutazzon Nyugat-Ázsia eme csodálatos szegletére, Mikes Kelemen emlékhelyére?  

– Mikes Kelemen azok közé tartozik, akikről nem szabad megfeledkeznünk. Ha tehetném, még egyszer felkeresném Rodostót, amely számomra Törökország egyik legszeretettebb települése. Azért is mennék oda, mert 2008 óta vagyok a város díszpolgára. Remélem, valamelyik unokám elvisz…

– Honnan jött az ötlet, hogy belevágjon első nagy utazásába?

– 1981 végén került kezembe az Élet és Tudomány 49. száma. Ebben a törökországi Macarköy nevű faluról tudósít a szerző, amelynek lakói 420 évvel ezelőtt kerültek oda Magyarországról, és ma is magyarnak tartják magukat. A tudósítás elolvasása után döbbentem rá, hogy ennek a falunak a felkeresése választ adhat egy kérdésre, ami bennünket, romániai kisebbségi magyarokat foglalkoztat. Választ adhat a megmaradás módjára egy olyan térségben, ahol immár száz éve folyik az intézményesített beolvasztás. Azzal az eltökélt szándékkal indultam el, hogy gyalog teszek meg minden kilométert, míg végül eljutok Macarköybe (Magyarfalu). Egyrészt a nagy elődök példája sarkallt erre, másfelől a megfelelő tapasztalati anyag birtokában akartam megfejteni a titkot. 

– Milyen titokról beszél?

– Arról, hogy mi köt össze bennünket, magyarokat és a törököket. Miért örülünk egymásnak, mi fűzi őket ahhoz a néphez, amelynek még a nyelvét sem beszélik? Mi az az elemi érzés, amely a lélek legmélyebb rétegeibe nyúlik vissza, és egyáltalán mi a titka a megmaradásnak? Ezekre a kérdésekre vártam a feleletet. S akár az egyszeri lány, aki csak a sarokból tudott elindulni táncolni, nekem is egy megfelelő kiindulási pontot kellett keresnem. Több okból is a legmegfelelőbb hely Zágon és Csomakőrös volt, ahol a hegyek úgy feszülnek, akár az íj szárai. Mikes Kelemen hűségére és Kőrösi Sándor kitartó magatartására volt szükségem, hogy hitben megerősödve elinduljak utamon. 

– Mikor volt az első kísérlet?

– 1982. augusztus 11-én indultam el Zágonból, gyalogszerrel, arra a hosszú útra, amely végül is Felső-Háromszék, Moldova, Dobrudzsa, Bulgária, Trákia és Kis-Ázsia tájain vezetett volna át abba a magyar faluba, amit Macarköy (Madzsarköj), azaz Magyarfalu néven tartanak számon. A török határnál viszont nem engedtek át, mivel nem volt román vízumom, s így vissza kellett térnem. Kisebb szakaszokra lebontva, évről évre közelebb jutottam a célhoz. Hittem és vallottam, hogy ebből a harcból végül is én kerülök ki győztesen. Amíg készültem a következő útra, száz kilométereket gyalogolva, lassan belém ivódott: míg él az ember, ne hagyja magát! A bolgár határig (566 km) három év alatt jutottam el. 1985-ben gyalogoltam át Bulgáriát (402 km). 1986-ban ismét Zágonban voltam, s mivel törökországi utamat ekkor sem engedélyezték, elindultam gyalog Nagyváradra. 1989-ben, Bályokból indulva, legyalogoltam a Tasnád–Szatmárnémeti útvonalat is. Közben 1987-ben a kommunista hatalom áthelyezett a Csíkszeredától 7 km-re lévő csíkszentkirályi általános iskolába. A hatalom rosszindulatú eljárását kedvezően fogadtam, s úgy döntöttem: az oda-vissza utat 

gyalogszerrel teszem meg. Ez hetente 84 kilométert jelentett, ami jól beilleszkedett a törökországi útra való felkészülésbe. Két év alatt 6000 km gyűlt össze. Ugyanakkor minden héten hol tanuló, hol felnőtt csoportokat vezettem a hegyekbe. Ez havonta – 25 kilométeres átlaggal – 100 km-t tesz ki, és 8 év alatt 8000 gyalogkilométer gyűlt össze. Ezek az utazások, gyalogtúrák mind-mind jó alkalmak voltak a nagy útra való felkészülésre.

– Végül is mikor került sor a törökországi gyalogos útra?

– Az előbb említett előzmények után, 1990 nyarán került sor a törökországi útra, melynek főbb állomásai: Isztambul–Yalova–Bursa– Kütahya–Afyon–Isparta–Antalya–Macarköy (Gebiz). Törökországi gyalogutam összesen 1792 kilométert tesz ki, amiből 968 kilométer Zágontól a török határig, és 824 kilométer török földön volt, amit 22 nap alatt tettem meg. Átvergődtem a Kárpátokon, a Dobrudzsai- és a Balkán-hegységen, az Uludag- és a Toros-hegyen, illetve az Anatóliai-fennsíkon. 306 településen haladtam át, ebből 260 falu és 46 város. A hosszú úton örültem a felkelő napnak, az esőnek és a szélnek, a perzselő napsugárnak és a napot eltakaró felhőknek. Örültem az utaknak, az emberi településeknek, a búzamezőknek, az anatóliai pusztákat benépesítő kecskenyájaknak, a meleg kézszorításnak, a nekem 

szóló mosolynak, a meghitt esti beszélgetéseknek. Megtanultam tisztelni és becsülni a különböző kultúrákat, szokásokat, de legfőképp az embert, akinél nincs csodálatosabb teremtés a földön. Ráébredtem: a világ egyetlen nagy falu, ahol olyan emberek élnek, mint mi. Bár több mint másfél ezer kilométerre voltam távol, a török nép páratlan szívélyessége, melegsége feledtette a nagy távolságot. Nem a vendégnek kijáró tea, a vacsora vagy a szállás volt az, amiért köszönettel tartozom nekik. Ezt gyalogutam során máshol is biztosították. Hanem a féltő gondoskodás, amivel körülvettek. Ilyent csak testvérek, rokonok vagy jó barátok között érezhet az ember. Én a földrajzi felfedezők izgalmával jártam be az utat, nem leveleztem le előre, és nem kötöttem időhöz, emberhez útjaimat. Az útirányt mindig reggelenként határoztam meg. Sosem tudtam, hol alszom, mit eszem, és mikor érkezek szálláshelyemre. Ez tette kellő mértékben romantikussá útjaimat.

– Önnek volt még egy nagy utazása Törökországban, a bujdosók nyomában. 

– Mikes Kelemen székely ember volt, aki 17 éves korától haláláig II. Rákóczi Ferenc szolgálatában állt. Példája ma is arra buzdít és nevel, hogy ragaszkodjunk ahhoz a földhöz, ahol születtünk, és ahhoz az emberi közösséghez, amely felnevelt. Olyanformán, ahogy azt az alcsíki Akó kapu felirata hirdeti: Házad lehet akárhol, de hazád csak egy van. Azt már kevesen tudják, hogy a Franciaországból érkező bujdosók huszonnégy napos hajóút végén nem Rodostóban, hanem a Dardanellák európai partján fekvő Geliboluban értek partot 1717. október 10-én. Innen két év 6 hónap és 5 napig tartott az a szárazföldi út, amit lovas szekerekkel és lóháton tettek meg a Boszporusz-parti Yeniköyig. Innen ismét hajóval folytatták útjukat Rodostóig, ahol 1720. április 21-én értek partot. Ezt az utat jártam be török barátaim segítségével 2004-ben, és próbáltam értelmezni Mikes Kelemen levelei segítségével. Közel egy hónapi ott-tartózkodásom után írtam meg A bujdosók nyomában című könyvemet.

– Mit kell megőriznünk utazásaink emlékéből?

– A nagy utazások emléke mélyen beivódik tudatunkba, és meghatározó szerepet tölt be egyéniségünk alakulásában. Az első törökországi út végeztével az utazó szerepkörét a főtanfelügyelői megbízatás váltotta fel (12 év). A cél a végső stádiumába jutott magyar nemzetiségi oktatás újraélesztése volt. Merésznek és bátornak kellett lennem, naponta vállalni a kockázatot. Törökországi gyalogutamnak köszönhetem, hogy végül, sok kockázat árán, sikerült talpon maradnom. A fő szerepet az átalakulásért folytatott harcban az általam vezetett tanfelügyelőség és az újonnan kinevezett igazgatók vállalták. Siker és sikertelenség, eredmény és megvalósítások, győzelmek és kudarcok sora jelezte utunkat. Olyanok voltunk, akár egy folyó; 1989 után bukkantunk felszínre, magunk kellett medret vágnunk és a folyó irányát kialakítanunk. Nehezen haladtunk előre, sok volt a buktató, nehéz volt tartani az irányt, kemény és ellenálló sziklafalakat kellett áttörnünk, hogy révbe jussunk. Sokszor emelt gátat a meg nem értés, de végül is sikerült a saját medrünket kialakítanunk. Bennünket nem a szelek irányítottak, hanem a szilárd elvek, nem a loccsanó víz, hanem a pengő acél, nem a napraforgó, hanem a parton álló szilárd fenyő, nem a köpönyeg, hanem az önmagához hű akarat. 

– Volt már halálközeli állapotban utazásai folyamán, amikor úgy érezte, hogy nincs tovább, de Isten mégis másként döntött? 

– Igen, voltam. Úgy 100 kilométerre lehettem Antalyától, amikor úgy éreztem, hogy le kell állnom, mert nem bírok továbbmenni. Az előző nap több mint 40 kilométert gyalogoltam, az éjszakát egy vízelvezető csatornában kínlódtam át. A lábam tele volt vérhólyaggal. Aztán nagy nehezen nekiindultam. Épp hogy csak vánszorogtam a forgalmas autóút szélén, óránként 2 km-es átlagsebességgel. A mellettem sebesen elhúzó uzun árácsokban (hosszú, török kamionok) ülő sofőrök majdnem mindenike kezével jelezte, hogy felülhetek a kocsijára, de én mindenkinek nemet intettem. Csalódottan és sajnálkozva néztek rám, hogy 40 fokos melegben is gyalog akar menni. De hát mi lenne, ha  valamelyikre felülnék? Ki tudná meg, hogy a hátralévő kilométerek egy részét autóval tettem meg? Milyen ember az, aki fogadalmát nem tartja be, és hazugsággal leplezi cselekedetét? Ugyanis megfogadtam: a kijelölt utat gyalogosan teszem meg! Visszatérve Csíkszeredába, beülhetek-e a főtanfelügyelői székbe, ahol megpróbáltatások sokasága vár rám? Az úton vánszorogva érvek és ellenérvek sokaságát sorakoztattam fel magamban. Közben az idő múlásával a kilométerek is gyarapodtak. Aznap 12 kilométert gyalogoltam. Az éjszakát egy teázó teraszán töltöttem, és azzal a fogadalommal feküdtem le: ha négykézláb is, de az utat gyalog teszem meg! Másnap mintha kicseréltek volna, a régi tempóban 35 kilométert gyalogoltam. Azóta is büszke vagyok arra, hogy nem adtam fel.

– Beszéltünk a köteteiről, kérem, sorolja fel ezeket.

– Tizenhárom könyvet írtam eddig. Könyveim a magyarság, a törökség és az örménység történetéhez kapcsolódnak. Átlag 500 példányban jelentek meg, de van közöttük háromszoros kiadás is. A legtöbb kiadást (hetet) és példányszámot (10.000) a Gyalogosan Törökországban című könyvem érte meg. 2014-ben, dr. Erdal Salikoglu fordításában (Türkiye’ye yaya seyahat) Isztambulban is megjelent török nyelven. Íme a kötetek: Hegyen-völgyön (1978), Gondolatok a jövő iskolájáról (2000), Gyalogosan Törökországban (2001, első kiadás), A szék (2003), A bujdosók nyomában (2005), Megidézett múlt (2008), Apadó fájdalom (2010), Az utolsó csata (2011), Ágyú és tulipán (2012), Egymás között magyarul (2013), Címezem levelem (2014), Magyar történelmi emlékek Törökországban (2015), Ki vagyok én? (2016). Ez eddig tizenkettő. A 13. a fent említett török nyelvű kötet.

– Húsz éve alapította feleségével, Rozáliával a Julianus Alapítványt és a róla elnevezett díjat, amely pontosan 100 személyiséget, jeles egyéniséget díjazott az elmúlt két évtizedben. Mi az alapítvány célja és rendeltetése? 

– Mindig szerettem olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek elütnek a szokványostól, és nem a hivatal kényszeríti rájuk az embert. Ilyen az 1992-ben alakult Julianus Alapítvány, amely a szórványmagyarok védelmét tűzte ki célul, és ilyen a 2000-ben létrejött Magyarok Székelyföldi Társasága, amely a székely identitás védelmét és a székely–török kapcsolatok ápolását tekinti fő feladatának. Azóta üzenetünk sok ezer emberhez eljutott. A Julianus Alapítvány évente ismétlődő tevékenysége közé tartozik a Lármafa-találkozók megszervezése, amelyek a Szent László-kultusz erősítését szolgálják. 2000–2013 között 14 alkalommal szerveztünk Lármafa-találkozót. 1998. augusztus 15-én, a Julianus Alapítvány kezdeményezésére, a Cserhalmi Művelődési Egyesület lelkes munkájának köszönhetően, Cegőtelkén felavattuk a Cserhalom-emlékművet. Egy majdnem tíz méter magas kőoszlop, amit Kolozsi Tibor szobrászművész készített. Ezzel Szent Lászlónak, a kun sereg fölött aratott győzelmének állítottunk emléket. 2001-től, társszervezőként, csatlakozott hozzánk a Magyarok Székelyföldi Társasága – ezáltal kiszélesítve a mozgalom társadalmi és nemzeti feladatkörét. Viszonzásképpen a Julianus Alapítvány bekapcsolódott a Mikes-kultusz ápolását és a török néppel való kapcsolat kiépítését szolgáló, évente ismétlődő Mikes-zarándoklatok lebonyolításába. Ez emlékhelyek felkutatását és létrehozását jelentette, így téve emlékezetessé a magyar múlt relikviáit Törökországban. Székely kaput állítottunk Rodostóban, Isztambulban (a Boszporusz európai oldalán), Macarköyben és Izmitben. Szobrot emeltünk a székely származású híres nyomdásznak, Ibrahim Müteferrikának Rodostóban, kopjafát a rodostói Magyar Barátság parkban, és szintén kopjafával jelöltük meg a Rodostó közelében lévő avsarköyi savanyúvízfürdőt, a muratli út közelében fekvő iszapfürdőt, valamint azt a helyet, ahol a bujdosók partot értek Geliboluban. A híres magyar származású ágyúöntő, Macar Orbán tiszteletére kopjafát emeltünk a trákiai Demirköy (Vasfalva) főterén.

– Március 6-án töltötte a 80-at. Mit kíván a későbbiekre?

– Egészséget. 

– Mi foglalkoztatja jelenleg? 

– Az erdélyi, a moldvai, a dobru-dzsai és a bulgáriai gyalogutamnak a megírása. Ebből lenne még egy könyv. Ezt meg kell írnom! 

– E hosszú életút során mire a legbüszkébb?

– Családomra, feleségemre, három leányomra és vejeimre, kilenc unokámra és két dédunokámra.