Vida Árpád – 100

Ma 100 éve, hogy Marosvásárhely egykori nagy tehetsége, Vida Árpád festőművész 31 esztendős korában a budakeszi szanatóriumban elhunyt.  

Vida Árpád: Szüleim

Ma 100 éve, hogy Marosvásárhely egykori nagy tehetsége, Vida Árpád festőművész 31 esztendős korában a budakeszi szanatóriumban elhunyt. Az ottani temetőben helyezték örök nyugalomra. Két esztendő múltával a székesfőváros díszsírhelyet adományozott számára a Kerepesi úti (ma Fiumei út) nemzeti sírkertben, hívei oda költöztették hamvait. 2012 őszén a vásárhelyi Soós Árpád kezdeményezésére lelkes művészetkedvelők felújították, emlékművel jelölték meg a festő pihenőhelyét. A felújítás, emlékműállítás fejleményeit lapunkban nyomon követtük, olvasóink emlékezhetnek rá. Az életművet, a fiatalon eltávozott művész egyéniségét egy rövidesen megjelenő kötet teszi majd még hozzáférhetőbbé. Úgy lett volna a legméltóbb, ha az album éppen a centenárium napján kerülhetett volna az érdeklődőkhöz, de ha kissé megkésve is, a legfontosabb, hogy napvilágot lát egy átfogó katalógus, amelyben jó minőségben elérhetőek lesznek Vida alkotásai.

A festőről többször írt M. Kiss Pál művészettörténész, a marosvásárhelyi Református Kollégium hajdani tanára. Az egyik hosszú évtizedekkel ezelőtt, még a II. világháború előtt a Református Ifjúság kiadásában megjelent kis füzete A közművelődési ház képtárának magyar értékei címmel mutatja be a Kultúrpalota képtárának Bernády- gyűjteményét. A galéria kollekciójába Vida-festmény is bekerült. Íme, hogyan tömörítette néhány sorba a rá vonatkozó tudnivalókat a 2001-ben, 90 éves korában elhunyt művészeti író.

„Vida Árpád (1884-1915): Meteor-szerű feltűnés Vida Árpád művészi pályája, mindössze 31 évet élt, ez az idő elegendő volt azonban arra, hogy aranybetűkkel írja be nevét Marosvásárhely művészeti életébe. Kultúrházi képcsarnokunk egyik legdrágább gyöngye a »szülővárosomnak a szüleim képe«. A szűk kis szülői hajlék belsejébe vezet ez a pompás vízfestmény, ahol anyját és apját látjuk szobai és mégis színben gazdag megvilágításban, ahogy fiuk egyik képében gyönyörködnek. Öreg édesanyja arca alig színezett, bronzzá fakult sárga ruhába öltözve ül, mögötte édesapja tipikus csizmadia-mester, magyaros zsinóros öltözetben. Olyan érett művészett el adja ezt a jelenetet, hogy azt sem tudjuk, mit csodáljunk inkább: a kitűnő jellemfestést, vagy a Whistlerre emlékeztető színhatásokat. Bizony nagy utat tett meg a mi Vidánk a kis vásárhelyi mester hajlékától a budapesti, bécsi, római megállókig. Kiváló tanára és lelkesítője, Gulyás Károly írja róla, hogy érezte, de sohasem éreztette nagy elhivatottságát, művészi öntudatában nem hódolt be soha egyik pillanatnyi hatású, modern felfogásnak sem, haladt biztosan az önmaga-vágta ösvényen, mert tudta, hogy így jut el a művészet egyetlen igazához, az örökszép diadalához.”