A valóság délibábja

Gondolkoztál már valaha azon, hogy amit látsz, valóban létezik-e? A Nap valóban ragyogó, a tavaszi szél cirógatta falevél tényleg zöldell, az ember, akit látsz, nem egy szörnyeteg? Ki kell ábrándítsalak. A valóság egyáltalán nem ilyen egyszerű.

A Nap a szelídebbik arcát mutatta, vad csók helyett csak kacsintgatott a porlepte, szürke kisváros betonjára, amely már rég elfeledtette a tűzgömbbel egykori szerelmét: a Földanyát. Minden ember sietett valahova: munkahely, iskola, holmi szajha ölelő karjai. Átlagos nap hétköznapi emberekkel, legalábbis addig, amíg nem láthatjuk az Ő szemén át a világot.

A hátizsákját hátára kapva lépett ki a kapun. Tekintete a szomszédra siklott. Magas férfi öltönyben, valami fontos szerepet tölt be egy cégnél.

– Jó reggelt! – biccentett felé.

A férfi rávetette tekintetét, de telefonon beszélt, így integetésnél nem is méltatta többre. Ő azonban önkéntelenül is végigmérte, mire észrevett egy kis alakot a férfi vállán üldögélni. Tömzsi teste hurkákba gyűrődött, ahogy a füléhez hajolva suttogott: „Ne gondolj a feleségedre, hiszen csak azért teszed, mert ő nem adja meg azt, amire vágysz!” Különböző színek lengték körül: vörös, lila, mélykék… Összekeveredtek, és átláthatatlan katyvaszt alkottak. Nem értette, mit jelenthet ez, az érzelmek színei gyakran váltak elmosódottá, mert az ember hangulatának színezete túl sok mindentől függ, de azt felfogta, hogy szomszédja valami sorsdöntőre készült, ami egyszerre okozott izgalmat és félelmet.

Vállat rántva indult el a buszmegálló felé. Egy karcsú nő sietett el mellette. A szélben meglibbenő haja lángokkal kelt táncra, egész lényét a tűz színe és egyfajta sötétség lengte körül. Ezt már meg tudta nevezni: harag. Emésztette őt és mindent, ami körbevette. Megszólította volna, de már el is tűnt a tömeg takarásában.

A megállóban nem figyelhette sokáig az embereket, a buszon állva sokkal több látnivaló fogadta. Csúcsforgalomban a jármű megtelt emberekkel, akik egymás társadalmi státuszától függetlenül egy légtérben utaztak, bár többségük cseppet sem figyelt a másikra. A telefonjuk, egy könyv, fülhallgatón a zene, a kinti táj mind-mind érdekesebbnek tűnt számukra, mint azok a személyek, akik behatoltak személyes terükbe. Őt azonban érdekelte a többi utas. Mindenfelé röpködő, összefonódó, majd elváló színek garmadája. Egy kislány felől mintha csengettyűk kacaját vélte volna hallani, amelyek valami karácsonyi dal dallamát zengték. Ajkaira mosoly kúszott, azonban amikor elfordult, szinte azonnal hátra is hőkölt.

– Elnézést… – szólalt meg azonnal, mert valakinek rálépett a lábára.

Még egyszer visszasandított az előtte álló alakra. Nem tudta eldönteni, hogy fiatal vagy öreg, csak azt látta, hogy nyüvek másznak ki a füléből, az orrából, a szemüregéből, s bár szagot nem érzett, meg mert volna esküdni rá, hogy rothad. Talán nem is a húsát, hanem a lényét érte utol az enyészet. Ilyen lehet, ha valaki elmerül a bűnök hálójában?

Felüdülés volt végre leszállni a tömegközlekedési eszközről. Alig kapott levegőt, a mellkasa tajtékzó tenger módjára hullámzott, ahogy szinte futva lódult el. Korhadó fák nyúltak utána vékony ágaikkal, mintha el akarták volna kapni, és fellógatni. Az út a megszokottnál is hosszabbnak tűnt. Szinte érezte, hogyha a végére jut, már soha többé nem fordulhat vissza, mégis sebesen haladt, mert amit maga mögött hagyott, az ismeretlennél is rémisztőbbnek hatott.

Az iskola épülete előtt megtorpant. A vakolat mállott, az ablakok betörtek, és a rajtuk keresztül látható belső tér koromtól sötétnek tűnt, mintha felgyújtották volna. Még egyszer szembenézett a repedt üveg felületén tükröződő önmagával. Arca egy olyan festményt idézett, amelyet egy gondatlan művész elkent, mielőtt megszáradhatott volna.

Mély levegőt vett. Lenyomta a kilincset. Belépve mély, barátságos hang fogadta.

– Helló, haver!

Megnyugodott. Biztonságban volt.

Évekkel később jött rá, hogy sosem lehetett biztonságban. Hideg falak között tartották megfigyelés alatt. Minden nap gyógyszereket tuszkoltak le a torkán, hogy mire kiengedik, elmondhassa magáról, hogy teljesen normális. Megmentették.

De vajon mitől?

Megfosztották a Látásától.

De vajon miért?

Már azt látta, amit mindenki más. Az volt a valóság, vagy ő sokkalta tisztább képet kaphatott a világról? A pusztulás, amit látott, intő jel volt, ami által elkerülhettük volna a jövő hibáit?

Honnan tudhatjuk, mi is a valóság, ha az csak az elménk illúziója, és könnyűszerrel módosítható?

Márton Tímea