Tűz és víz

Tisztelettel és szeretettel köszöntöm Önöket, akik jelenlétükkel megtiszteltek a mai napon itt, a Bernády Ház kiállítótermében, Kedei Zoltán festőművész tárlatának megnyitója alkalmából.

Sokan vagyunk úgy, hogy különös izgalommal, ünnepi várakozással tekintünk valamilyen fontos esemény, esetünkben egy képzőművészeti kiállítás elé. Nem a külsőségekre gondolok, hanem arra, hogy ilyenkor a lelkünk is ünneplőbe öltözik. Izgatottan készülünk az alkotás misztikumának befogadására, feldolgozására, megértésére, netán átadására az érdeklődőknek. Szívesen lapozzuk fel a kiállító művész munkásságára vonatkozó irodalmat, hogy közelebb kerülhessünk alkotói világához. Próbáljuk felidézni jelentősebb munkáit, jellegzetes stílusjegyeit. Így, a kiállítás helyszínére érkezve már szinte ismerősként tekinthetjük meg a kiállított alkotásokat. 

A tárlatokon kiléphetünk a hétköznapok taposómalmának egyhangúságából. A lelki ráhangolódással egyszersmind részévé is válunk a művészi folyamatnak, hiszen befogadó közeg nélkül az alkotó és alkotása is magányra van kárhoztatva. 

Ez a nap ünnep lehet számunkra, akik tiszteletünket tesszük a tárlatnyitón. A művészet ünnepe, melyen kifinomult érzékekkel készen állunk a szépség, a magasztosság, az alkotó lélek vászonra kivetített rezdüléseinek befogadására. Hiszen a művész legbensőbb érzéseit, indulatait, boldogságát, szenvedését tárja ország-világ elé, a látvány közvetítő a művész és művészetkedvelő között. Megszoktuk már Kedei Zoltántól, hogy nem fest csupán úri kedvtelésből, l’art pour l’art alapon.

Önvallomásaiban, művészi hitvallásaiban gyakorta jelenti ki: nem másolja a természetet, hiszen azt a Teremtő tökéletesre alkotta. Újat teremteni a feladat. Van Gogh gondolataival tökéletesen tud azonosulni: „Számomra valami más a fontos, mint holmi zöld tájképek meg virágok”. A természeti jelenségeket, tárgyakat, motívumokat a festményein szimbólumokká lényegíti, és ezek a szimbólumok a mű fő értékeivé válnak. Nála a természeti táj részletei is intenzív érzelmi töltetet hordoznak magukban, érzékeltetve a bensőjében feszülő dráma dimenzióit. A festőművész hét évtizednyi munkásságának mindenik szakaszát kiemelten jellemzi ez a drámaiság. 

Kedei Zoltán munkáiban sűrűn találkozunk önéletrajzi emlékek felidézésével. A festői Ravában eltöltött évek gyerekszemmel gondtalanoknak és felhőtlennek tűntek, hiszen a szülők féltő szeretettel óvták gyermekeiket az élet társadalmi és politikai visszásságaitól. Tették mindezt, ameddig lehetett, de elérkezett az a sorsfordító pillanat, amikor az államhatalom önkényével személyesen is szembesült a zsenge ifjúkor éveiben járó Kedei: kilakoltatás, a szülői ház és a hozzá tartozó birtok elvesztése, a hároméves munkaszolgálat, az állandó megfigyelés, a „szemmel tartás” elve alapján, hiszen az államszocializmus osztályellenségének táborából való volt. 

A kiállítás anyaga is drámai történéssorozatnak a hozadéka. A kiállítás egy nagy méretű triptichont, valamint 14 nagy méretű vásznat foglal magában. A vásznak természetesen egymástól független életet is élhetnek, de valódi értékük így, együttesen kiállítva mutatkozik meg. Olyan ez, mint egy irodalmi mű, mint egy regény: mégpedig egy drámai hangvételű regény. Követendő gondolat, hogy az időszakos egyéni kiállítás anyaga tematikus és egységes képzőművészeti alkotásokat tömörítsen, így a lehető legérthetőbb módon mutatkozik meg a művész a nagyközönség előtt. Természetesen ez a szemlélet nem vonatkozik a retrospektív egyéni kiállításokra. 

Fedjük fel a festmények születésének titkát. Vizsgáljuk meg az indítékokat, a befolyásoló környezeti tényezőket, hiszen a művész lelkületéről már néhány szót ejtettünk. Ezekre a kérdésekre Kedei Zoltán a kiállítást kísérő és ismertető művészeti kis albumban választ is ad. Így tudjuk meg, hogy tulajdonképpen négy meghatározó eseménysorozat az, ami kiváltja a vásznak létrejöttét. Kedeinél az alkotás folyamata a meglátás, megtapasztalás pillanatában elkezdődik, azonban az élmény nem kívánkozik azonnal vászonra. Belső laboratóriumában hosszú ideig érleli, formálja, szunnyadni hagyja, hogy onnan, amikor kellő késztetést érez, hatalmas lendülettel vászonra vetítse. Jelen esetben sem volt ez másként. Az első két esemény Ravához köthető: a megáradt Kopasz-patak félelmetes látványa, és az egyik falubeli gazda, Mózes bácsi lángokban álló csűre. A harmadik drámai élmény a munkaszolgálati évek idejéből való: a katonai szálláshely udvarán lévő mosoda egy éjszaka kigyulladt, és két ott dolgozó nő meghalt. A negyedik megrázó vizuális élményt az 1970-es marosvásárhelyi árvíz nyújtja: a család egymásba kapaszkodva figyeli a Kárpátok sétányi lakótelepi lakásukból, amint a Maros kilép medréből, a hömpölygő víz mindent elseper, ami útjába kerül, sőt késő délután a tűz pusztító erejével is társul, a közszolgálati járművekben található üzemanyag felrobban, és viszi, viszi a víz a lángoló kocsikat.

Színhasználatában a művész mindenkori drámai színvilágát használja: a vörösek és kékek színskáláját. A téma a tűz és a víz pusztító ereje. 2016 nyarán kezdett hozzá a triptichon megfestéséhez. Balról jobbra haladva a Tűz pusztítása, a tömegek rémülete, valamint jobboldalt a víz mindent beborító hatalmaskodása vetül vászonra. Fölfelé ívelő, csúcsosodó alkotás, mert felülről jön a megmentés, az égi palást, amely „megállj”-t parancsol az elemi erőknek, véget vet a pusztításnak. Színek és formák absztrakt játékának vagyunk tanúi, a vérvörös, narancs, sötétvörös tüzessége és a kék árnyalatok hidegsége közötti átmenetet a tömegek visszafogottabb, árnyaltabb színpalettája oldja fel. A felső részben pedig a sárgák, világoskékek és a fehérek uralma az, ami megnyugtatja a szemet az alsó szféra színtobzódásai, tragédiái után. Ecsetkezeléssel, vonalvezetéssel, a forma és szín együttesével egységes egésszé lényegül a kompozíció. Nyomát sem érezzük a külön vásznakra tagoltságnak. Összegző alkotás. A triptichon befejezése után a festőművész úgy érezte, részeire kell bontania az alkotást, és újabb 14 vásznat szerzett be, nagy lendülettel festett tovább. De a részvásznak, ahelyett hogy analitikus darabjai lennének a főműnek, szintetikusan egységes alkotást képeznek; bár kapcsolódnak hozzá: önállóak. 2018 júliusában kijelentette: „A dráma véget ért. Befejezettnek tekintem a sorozatot”. A vásznak címei végigvezetnek a rémület, a reménytelenség, a pusztulás képi megjelenítésein, segítenek megérteni, láttatnak: Viszi a víz, Esik szakadatlan, Sorskereszt, Nincs menekvés, Árvízrémület, Menthetetlenül, Máglya, Elemek harca, A tűz fogságában, Égi jelre várva, Sodrásban, A víz foglyai, Van remény. Összesen tizenhárom. Meghökkenve, szörnyülködve próbáljuk egy-egy festmény előtt állva továbbgondolni a történetet. A tomboló, hömpölygő víz, a pusztító tűz vöröses, narancsszínű lángja, a megrémült, egymásba kapaszkodó tömeg, a megdőlt kereszt, a tragikus sorsú emberi alakok, az elszenesedett fatörzs, a szűnni nem akaró eső, a kidőlt kopjafák – a dráma kifejezőeszközei. Tapintható a szenvedés, a rémület a vásznakon, szinte akaratlanul is felkiáltunk: „Meddig még? Elég!” Minden elpusztul menthetetlenül, felemészti a tűz, eltünteti a víz. Embert, állatot, tárgyakat. Kedei fokozza a feszültséget, vászonról vászonra, mígnem elérkezettnek látja az időt a feloldásra. És ekkor megpillantjuk a tizennegyedik vásznat: a sorozat utolsó darabja egy fehér árnyalatokban ragyogó festmény. Új élet kezdődik, kialszik a tűz, visszatérnek medrükbe a folyók, Isten határtalan ereje által. Soli Deo gloria!

Kedei Zoltán folyamatosan alkot. Akik várbeli műtermében jártak, láthatták, hiszen nyílt titok, a művész újabb sorozaton dolgozik, amely ezúttal egy lírai, boldogságszínekbe megálmodott alkotássorozat lesz. A vásznak száma csökken, szám szerint tizenkettő, de méretük növekszik.

Egészséget kívánunk a művésznek, hófehér vásznakat betöltő Múzsa-ihletet, életére Isten áldását kérjük, szerettei körében. 

Doszlop Lídia Naómi

Elhangzott a tárlatnyitón, 2018. október 4-én.