Székely-Benczédi Endre versei
Égi portán kívül
Udvara van a Holdnak.
Tisztára sepert égi porta.
Virágzik körülötte a
fénysövény, mintha
vágyainkra várna.
Kívüle mennybéli
barázdák rendje,
és a várakozás csendje:
lesz-e jégverés holnap,
marad-e holnapig
jobb idők reménye?
Valaki ott fent csillagmagot
vetett, s Göncölszekéren
hozza a boronát. Egy
tengelytörés tönkretehetné
a termést: a csillagmag
felhőbe fagyhat, és a Tejút
tele van kátyúval,
akár a kedvesem arca,
vagy az enyém.
*
Csak remélni tudjuk egymás
tenyerét, néhány gödörsimító
mozdulatot az éjtakaró alatt,
ha érezni akarjuk: csírázik-e
már a fénysövényen túli
csillagmag; pedig az égbolt
nem a kedvesem arca, nem
az enyém. Szemöldökünk
nem holdudvar-sövény,
de kerítés valamiképpen,
hogy legalább a szemünk
maradjon ép.
Isten hozott!
Araszolgatunk a térképen
… konok kitartással haladva, akár lakott,
akár lakatlan a térképnégyzet, melyet
kiszemeltünk, hogy eljuthassunk végre,
ahol még soha nem jártunk.
Nem zavarjuk a közlekedést,
eseménytelen az élet egyedüliségünk
ketrecében, s a térkép is egyetlen szürke
zsinórrá zsugorodik. Morzsoljuk
a magányt, kiégett tájakon száguldva.
Szorít az idő, hív a messzeség, ahol még
soha nem jártunk.
Keresztút
… előtt tétovázunk, egyféle ipszilon farkán,
és nem jelzi semmi, hogy elnyel
a körforgalom. Előtte nincs leállósáv, ahol
békésen megterveznénk a jó irányt.
Ott keringünk a fényes obeliszk
körül: magasba mutat, de fölmenni még
nem akarunk. Valamerre tán kicsapódunk,
mint lépből a méz, de ha vissza, akkor mi
lesz velünk?…
Közben összegyűrődött
… a térkép, és kifakult. Annyit hajtogattuk,
hogy egymásba olvadt cél és érkezés.
Megelégednénk azzal is, ha felismernénk,
merre találjuk az otthont, mert lekopott a
térképről a mogyoróbokor, lepattogzott
a tornácról az árnyék, ahol a Napot csodáltuk,
egymagában az árva kapufélfa áll még.
Nagyapáink időtállón vésték rá: Isten hozott!
