Szerzőavató évadkezdés a Yorick Stúdióban

Augusztus 20-án a Yorick Stúdió Székely Csaba Bányavirág című egyfelvonásosát mutatta be, a stúdiót vezető Sebestyén Aba rendezésében.

Viola Gábor és Bányai Kelemen Barna jelenete a Bányavirág előadáson

Augusztus 20-án a Yorick Stúdió Székely Csaba Bányavirág című egyfelvonásosát mutatta be, a stúdiót vezető Sebestyén Aba rendezésében. Az előbemutató s az ezt követő szeptember 15-i ősbemutató után jóleső megelégedettséggel nyugtázhatjuk: szokatlanul korán és ünnepi magasságban kezdődött Marosvásárhelyen a színházi évad. A két előadáson látottak alapján megjósolható, hogy az új bemutató megismétli a 20/20, a Yorick Stúdió előző bemutatójának sikersorozatát.

A dráma tárgyi világa fiktív, de témája fájdalmasan pontos látlelet az elnéptelenedő erdélyi falvak jövőtlenségéről, esetünkben egy lerobbant bányásztelepülés lakóinak mindennapjairól. A bezárt bánya árnyékában a létfenntartás elemi feltételei is alig adottak: a vegetálás, a személyes és a közösségi lét kilátástalanságát az öngyilkosságok fokozódó száma jelzi. A riasztó jelenség „kivizsgálására” magyarországi tévéstáb érkezik a faluba, s ezzel megjelenik a drámában az az idealizált erdélyi falukép és székelység-vízió, amelyet a magyarországi média felszínesebb része oly nagy előszeretettel forgalmaz.

A szerző egy nyilatkozatában Csehov Ványa bácsiját emlegeti ihlető forrásaként, és valóban Csehov megoldásaira emlékeztet az, ahogyan a vegetáló létből menekülni próbáló szereplők tehetetlen foglyaivá válnak saját helyzetüknek, és a kínálkozó tétova lépéseket sem lépik meg, illúzióiktól lebénítva. A kilátástalanság tragikumát néhány torokszorítóan szép lírai jelenet töri meg, ám mindig olyan groteszk nyelvi kontextusban, amely a szentimentalizmusnak még a lehetőségét is kizárja. E jelenetek lényegét – az embertől emberig vezető rejtett értékek felfedezését – címadó metaforaként emeli ki a dráma élére a szerző, majd a szövegben egyetlen helyen értelmezi is, mint a kilátástalan helyzet túlélésének egyetlen lehetőségét:

„IRMA: Énszerintem akinek van szeme hozzá, az meg tudja látni, hogy nem annyira üres az, amilyennek lefested. A bányák mélyén, repedésekben, eldugva mások elől, bányavirágok vannak. (Közelebb ül.) Ha azokat valaki felhozná a felszínre… csillogni kezdenének.

Csend.

IVÁN: Ezt kurva szépen fogalmaztad meg, Irma, ha nem is értem, mit fogalmaztál meg tulajdonképpen.

IRMA: Azt, hogy nincsen veszve minden.”

Az egymás felé mozdulásnak, az egymásra találásnak e lírai jeleneteit, a közös kiút reményét felvillantó halvány jeleket rendkívül szuggesztív, furulyán előadott pentaton dallamok vezetik fel vagy kísérik (zenei munkatárs: Czerán Csaba). Az archaikus dallamok mintegy zenei nyomatékot adnak az egymás felé tett tétova mozdulatoknak, s felidézik a falu világának azt a kollektív világképét, amelyben ezek a mozdulatok teljesen természetesen a közösséget fenntartó általános szabálynak számítottak.

A dráma végjátéka azonban nem ezzel a visszafogottan múltidéző, rezignált bizakodással zárul. Bár Ivánnak talán egyetlen szavába kerülne a megözvegyült, városra menekülő Irmát megállítani és maga mellett tartani, nem lépi meg ezt a lépést, s Irma helyett csak orvos barátjának vallja meg, részegsége végső stádiumában, amit a nő iránt érez. A befejező jelenetet a groteszk jegyében egy hatalmas plazmatévé dominálja, amelyen a két főszereplő immár nézőként – a nézők első sora elé ülve, őket is játékba vonva – követheti Iván tévéinterjúját a falu életéről, gondjairól, bajairól, értékekről és hagyományokról.

Az ajándékul kapott hatalmas „képmutató” mintha hipnotikusan gerjesztené a képmutatást: Iván ebben az interjúban szót sem szól romokban heverő életéről, rajongva követett, majd végzetesen megutált, élőhalott apjáról, elfojtott szerelmi bánatáról. Való élete minden nehézségéről elfeledkezve szinte beledermed a média által szuggerált illúzióvilágba, és minden kérdésre aszerint válaszol, ahogyan felkészítették, ahogyan azt elvárják tőle:

„IVÁN:....... Megvan mindenünk, nem szenvedünk szükséget semmiben, mert hagyományos életet élünk, s megelégszünk azzal a kicsikével is, ami nekünk van. Így élünk mi itten. Éldegélünk. Kell énekelni? Most még nem kell? Akkor jó. Hogy mondja? Miért olyan nagy az öngyilkossági ráta énszerintem? Azt én nem tudom, miért olyan nagy az öngyilkossági ráta énszerintem. Igazán nem. Elvégre boldogok vagyunk mi itten. Dolgozgatunk, éldegélünk. Ahogy lehet.[...] Itt minden olyan szép, mint egy álom. Mint egy álom. Ebben élünk mi benne. Igen. Ebben.”

A televíziós agymosás életidegen kliséire nemcsak ez a befejező interjútiráda figyelmeztet: Irma öngyilkos férjének búcsúlevelében a szappanoperák közhelyes nyelvi fordulatai köszönnek vissza, mint az öngyilkosságot kézenfekvő megoldásként szuggeráló motivációs tényezők.

*

Méltánytalan s egyben kockázatos is a színészi játékot egy-két előadás alapján megítélni. Itt azonban a felsőfok szintjén kell kiemelni egy lenyűgöző páros teljesítményét: Viola Gábor ( IVÁN) és Bányai Kelemen Barna (ORVOS) a berúgás fokozatainak glissandóját úgy tudták végigjátszani, hogy több alkalommal torokszorítóan megrendítőek voltak, messze elkerülve a lerészegedés eljátszásának közhelyes kliséit. Játékuk tűzijátékszerűen változatos volt, de nem öncélú, végig funkcionális – Sebestyén Aba rendezői koncepcióját és keze nyomát valahol itt, ezen a tájékon kell keresni. Elsősorban abban, ahogyan mindvégig megőrizte a két szereplő viszonyában az egymásnak feszülő rivalizálás egyensúlyát és lélektani hitelét, s ugyanakkor a baráti-emberi összetartás végső evidenciáját. Nagy Dorottya, Kovács Botond és Gulácsi Zsuzsanna epizódszerepeikben méltó partnerei voltak a Viola–Bányai párosnak: az egységesen magas szintű társulati játék talapzata nélkül a két főszereplő rendkívüli teljesítménye nem tudott volna ezen a fokon kibontakozni.

Székely Csaba két rangos nemzetközi elismerése után (a BBC rádiójáték-pályázatán 2009-ben, illetve idén, a Pécsi Országos Színházi Találkozón, a debütáló drámaszövegek kategóriában) kicsit fura gesztus szerzőavatást emlegetni, de a puding próbáját idézve nem félek kimondani: minden díjnál és kitüntetésnél érvényesebb avatóünnep részesei voltunk csütörtökön, a Yorick Stúdió évadkezdő bemutatóján.

Székely Csaba: Bányavirág

Szereplők: Viola Gábor, Bányai Kelemen Barna, Nagy Dorottya, Kovács Botond, Gulácsi Zsuzsanna

Zenei munkatárs: Czerán Csaba

Díszlet-jelmez: Lukácsy Ildikó

Rendező: Sebestyén Aba

Játékidő: 2 óra (szünet nélkül)

A dráma szövege megtalálható a LÁTÓ idei összevont nyári számában (8-9.), illetve a folyóirat honlapján. 

Lázok János