Szente B. Levente: Levél az eperfa alatt
Mester! – ismét temetésre
készülök. Immár, ki tudja ez hányadik?
Uram, bocsá’! – nem is számolom,
hisz nem illik, akár csak
nőt, az asszonynépet kora felöl kérdezni.
Deresedő fejem, s korom a tanú rá,
a rög alatt, temetőkben több az ismerős,
mint idekint már.
Lám, mily gyorsan él az ember! –
Azt mondtad: eképpen kurtítja
önmagát a nagyvilág.
És egyszer csak mi is kiköltözünk…
Nem rendre, dehogy! Nem sorban,
hanem összevissza.
Engem nagyon megvisel a gondolat is,
hogyan, miként távozok? És
egyáltalán, majd készen állok?
De, tudod mi a legrosszabb?
Mikor szülő temeti gyermekét,
szerető kedvesét.
Ki annyira hiányzik, maradhatna még.
De ki keresné, ki szólna a nagy kaszásnak?
Milyen is az ember – ha a felismerésig
eljutunk.
Látom, bólogat fölötted a nagy eperfa is.
Rázod, bököd gyökereit. Viszi a szél, elhinti
verseid. Elhiszed-e, hogy
a faluban ma is sokan szalmakalapot kötnek,
közben sokat emlegetnek?!
Mert van az ember és az Isten.
Akár halottnak a világítás.
Egymás között.
A nehéz föld fölött.
Ennyi maradt. A többit majd meglátjuk.
De most tényleg várnak…
Nagy tisztelettel stb. stb.
Írtam ezt, Bözödön:
az Úr esztendejének 2017-ik évében,
a nyíló hóvirágok idején.
