Szavak pipacsokkal, sóhajokkal haikuban

Albert-Lőrincz Márton haikukötete* szűkszavú lírát sejtet, ez természetesen a műfajból fakadhatna, ha előzetes ismereteire vagy – rosszabb esetben – előítéleteire hagyatkozna az olvasó. Mindez persze addig tarthat csupán, amíg kézbe nem vesszük az új kiadványt, és lapozni, olvasni nem kezdjük. 

Bár a tizenhét szótagos haiku már terjedelménél fogva sem lehet alkalmas a bőven áradó líraiság betűkbe öntésére, a szerző részéről tudatos műfajválasztás esete forog fenn. Nézzük hát, mi szólhat az igen rövid terjedelem mellett? Elsősorban a tömörítés lehetősége, illetve, pontosabban fogalmazva: követelménye. Lehetőség, ha élni akarunk vele, és talán csak akkor követelmény, ha megköt. A kötetre való haiku megléte azonban ez utóbbi ellen szól. 

A könyv tartalmát a szerző (gyaníthatóan ő maga állította össze a kötetet) nem csoportosította tematikus fejezetekbe, vélhetően ennek az az oka, hogy nem csupán két-három nagy téma foglalkoztatja. Ez az első oldalak átolvasása után már kiderül, hiszen a címadásban a témamegjelölésre erősít rá. Ugyanis a már emlegetett tizenhét szótagon felül van az egyes alkotások címe, mondhatni ezen a kötött terjedelmen felüli a cím. A szerző módszere a címadásban nem egyetlen eljárás, amit végig és következetesen érvényesítene, például jelképek, elvont fogalmak sűrű használata. Ennélfogva jelképet, elvont és konkrét fogalmakat egyaránt találunk címként kiemelve. Alkotás, erkölcs, szabadság, nosztalgia, illúzió mint elvont fogalom mellett nem ritkábbak a teljesen konkrét, néha nagyon egyedi megnevezések: Vegyétek, Víz fakad, Lépteink, Kezeim között, Seregélyek stb. Címként emel ki egy-egy időpontot (December 5., December 10.), vagy számot (60.), akár nevet is (Diogenész, Szekeres Ferenchez, Ágnes, L. Cs-hez), akihez szól a vers. Földrajzi név (Strasbourgban, Bélapátfalva) és irodalmi műfaj (Razglednica) egyaránt akad a címek között. Meg olyan fogalmak, amelyek jelentéssűrítésre kiválóan alkalmasak: Igazgyöngy, Kutyavilág, Otthon, Harangszó, Csodaszarvas, Bilincs, Szerelem, Sikoly, Nincs alku stb. A sajátos szóösszetételek kiválóan alkalmasak a saját mondanivaló, a költői üzenet kiemelésére: Génvonal, Párhuzamos vonalak, Kővilág, Pannonszerelem, Tél-kötél, Úr-tánc.

A könyv alcíme (168 haiku + 2 csokor) nem szokványosan emeli ki a külön fejezetbe sorolt és fejezetcímmel is jelölt haikukoszorút. Mindkettő a naptári év múlására figyelmeztet, az első Hónapok (12 verssel), a második az Évszakok címet viseli, négy évszak négy haikuba sűrítve. 

Maga az ember nem csupán alkotóként jelenik meg, bukkan fel a sorokban. Amikor úgy fogalmaz a Leltár címűben, hogy egy időszakhoz „Hozzáadott egy ráncot/ a Telhetetlen”, akkor mindannyiunk leltáráról van szó. De szó esik később az öregkorról is (Erkölcs). Meg általában az élet értelméről, erről ezt olvashatjuk: „A verseny örök/ célvonalába befut/ az ember s kifut” (Verseny). 

Papíron oldalnyi terjedelmet elfoglaló gondolatsorokat sűrített egy-egy haikuba a szerző. A zene hatalma címűben így fogalmaz: „Nagy termek díszes/ ajtóit nyitó vonal/ a violinkulcs.” A legtöbb szöveg kijelentés, ám nem választható szét minden esetben a lírai én és a földgolyón élő összes többi ember (lehetséges) mondandója, észrevétele. Ilyen esetekben a költő mintha kibújna a szerző köpenye alól, és egy éppen a közelben járó vagy szemlélődő személy nevében szólal meg. És nem hiányoznak a kérdések sem, hiszen nem olyan világot rajzolnak mondatai, amiben minden egyértelmű, és minden kérdésünkre választ kaphatunk. 

Maga a műfaj is versbe kerül, például a Fagyöngy címűben: A fénytörésben/ kinő tollam fagyöngye:/ a halk haiku. Illetve a Szekeres Ferenchez címűben: Magyar észjárás,/ nem japán. Feriku?/ Magyar haiku. 

A költészettel, az alkotással való viszonyát is versbe foglalta, az Utak címűben ezt olvassuk, vallomásként: Szavaim: színes/ avaron megtaposott/ erdei utak. Ebben a három sorban nincs kétség, annál több bizonyosság: ezekre és az ilyen szavakra szükség van, szükségünk van. 

A szerző nem csupán a megfogalmazott gondolatokkal lehet hatással olvasóira. Albert-Lőrincz Márton a nyelvhasználatban is alkotó módon lép az olvasó elé, főleg jelentéssűrítő szóösszetételeiben. Ilyen példákkal bizonyítható ez a kitétel: lélekellentét, szellőló, égkardigán, sárfolyó, télkötél, harmat-haj, kultúrlövedék stb. 

A megszokottnak tűnő képet, jelenséget is úgy fogalmazza versbe néha, hogy megdöbbenjünk mívességén, finomságán, törékenységén: „Jég vékony körmén/ szétpattogzik a festék:/ ruhát vált az ősz” (November). Máskor meg a lírai énen átszűrt élmény éppen a szokatlanságával ragad meg: „Rőt pipacsmező/ közepén órarugó/ a szürke földút” (Július). Az ember, maga az alkotó sem mentes a negatív élményektől, ezt alkalomadtán képtelenségek vetíthetik előre: „Lármázik a csend./ Suttog a kék éjszaka./ Tűz ropog. Hol vagy?” (Csend). A líra és általában az alkotás nem hozhat megoldást, csupán dokumentálja, néha folyamatnyi, máskor meg éppen emberéletnyi idő múltán. Ilyen sűrítésre példa a (Retro) című: „Könny is lehettem/ volna, sóhaj se lettem./ Pehelyként éltem.” Ezek a súlyos vagy éppen könnyű sorok arra szolgálnak bizonyítékul, mennyivel szegényesebb lenne a líra, ha az alkotó nem a saját környezetében, nem az általa szemlélt világban látná saját magát. 

A Törtarany mint kötet nem koronát helyez a világban jól-rosszul elboldoguló vagy éppen botladozó ember fejére, hanem inkább – még a címmel is – arra figyelmeztet: az élmény, még ha néha megszenvedett is, igazi érték, hiszen helyettünk senki nem élhet át egy-egy érzést, hangulatot, hogy az aztán a mienkké válhatna. 

 

P. Buzogány Árpád