Székely János: Rádió
Mit hallottam, barátaim?
Mit kellett hallanom e földön?
Mi lephetett meg engem is,
Ki semmitől meg nem lepődöm?
Mit kellett végül hallanom,
Miféle ritka szörnyűséget,
Hogy megtetézze poklomat,
Amelyben élek – mely eléget?
Mit hallottam, barátaim,
Hogy inkább meghalnék nyugodtan,
És néma lennék és süket,
Semhogy tovább is hallgatózzam?
Egy hangot hallottam csupán.
Egy halk, de mégis átható
Hangot recsegtetett felém
Ma délután a rádió:
Egy különös és ismeretlen,
Egy tűrhetetlen és kemény
Hangot, mely versemet szavalta,
S amelyről tudtam, hogy – enyém.
Tudtam, hisz ráismertetek,
Sőt a bemondó is bemondta.
Tudtam, hisz én motyogtam azt
Előző nap a mikrofonba.
Tudtam, de tudva sem hihettem.
Tudtam, s tagadtam, emberek,
Mert nem olyan volt, mert nem az volt,
Melyet enyémnek ismerek.
Először hallottam a hangom,
A mélyen ismerős zenét,
Úgy, ahogyan azt mások hallják,
Úgy, ahogy én a másokét.
Először volt, hogy felbomoltam,
S kívülről törtem meg a csendet.
Először léptem ki magamból,
S éreztem magam idegennek.
Borzalmas volt, barátaim,
Borzalmas és kimondhatatlan.
Kétség, ridegség és magány
Áramlott vissza rám e hangban.
Bevallom: nemcsak idegen volt,
De nyegle is – mi több: hamis.
S amint hamissá lett a hangom,
Hamissá lettem magam is.
Mondjátok csak, barátaim,
Ezen daloltam néha nektek?
Emlékezz csak, szerelmesem,
Ezen vallottam, hogy szeretlek?
Ezt hordozzátok lelketekben,
Ez válaszol és ez tanít?
Ezt hallgatjátok, hogyha szólok,
És sohasem az igazit?
Sohasem azt a régi hangot,
Amelyet én hallok magamban?
Hinnétek-e, hogy ifjúságom
Örök zenéje zendül abban?
Ki kérdené, milyen valóban?
Ki sejtené, milyen lehet?
Nem értetek meg soha engem,
Aminthogy én sem titeket.
Rettegvén, társaim, a csendet,
Mely szült és ránk szakad megint,
Beszélünk, szüntelen beszélünk,
Daráljuk monológjaink,
De nincsen lélek, hogy megértsen,
Sehol a földön és egen.
Egy verset mondunk, olyan hangon,
Mely magunknak is idegen.
(1961)
