A repülőgép különös útja

A repülőtér kifutójáról eltűnt egy kisgép. Még szerdán reggel történhetett az eset, úgy vélte a reptér parancsnoka, Milton ezredes. A visszanézett felvételek szerint a géphez senki nem közelített szerdán 14 óráig, a felszállónaplóban sem találtak bejegyzést, felszállási engedélyért senki nem folyamodott, on-line sem kérték le a kérdéses időpontban a koordinátákat és a légköri viszonyokat. Az idő egész héten derült volt, repülésre kiválóan alkalmas.

A Cessna 172 szőrén-szálán eltűnt.

A rendőrség napokig kérdezősködött, megszállta az irányítótornyot és a kifutópályát, a szerelőket faggatta, a kerozinraktárost nyaggatta és a hangárokban szaglászott, közbekottyintott, gyanúsított, elejtett vádat, provokáló kijelentéseket, hallgatózott. Egy hét múlva azonban felszívódtak, és a dolgot – úgy tűnik – elejtették.

A sajtó egy napnál tovább nem sokat törődött az üggyel, ui. ezek a kisgépek folyton elkóricálnak, a legkellemetlenebb helyzetekbe hozzák a közönséget, a polgári lakosságot és a polgárőröket, a kéményseprőket és a magasfeszültségi vezetékeken honoló, erősáramra tökéletesen érzéketlen medvególyákat, hogy mást ne mondjunk.

Egyesek úgy vélték, hogy valami ostoba elkényeztetett kölyök, az újsütetű milliomosok valamelyikének suttyó fia vagy cemenede- palánta kislánykája kötötte el verzajgot, hogy egyet verdessen a szárnyaival. Majd előkerül, ha nem máshonnan, hát a firnájszi tóból, ahová a Myland város szeméttelepének igazgatója is befürdött szeretőjével együtt nemrég. Azóta is keresik a holttesteket – szemtanúk ugyanis látták, hogy oda pörgött be orrával nyílegyenesen nagy füst közepette a kis Cessna –, de nem lelik. A környéken ezzel megerősítést nyert az az évek óta rendszerességgel cáfolt állítás, hogy a firnájszi tó feneketlen volna. Mint a nép fantáziája, mint a természettudósok mérhetetlen dühe és indulata, amellyel évek óta e közhidelem ellen küzdenek a sajtó hasábjain és élőszóban rádióhullámokon át. (Egyébiránt azóta is Cseszdmeg tónak hívják a környékbeliek és a horgászok a tavat. Erre még vissza lesz térve.)

És ami a jövő században írandó krónikákban feltétlenül szerepelni fog: fölöttébb sajnálatos tény, hogy Myland városa azóta sem talált olyan szeretetre méltó, méltányosan nagylelkű és erős lelki potenciállal rendelkező szeméttelep-irányítót, mint dr. Woltaren Dodo. Pedig kerestek, hirdettek, pályázatot írtak ki, faliújságra rajzszögezték ki, házfalakra nyalták fel a feltételeket; a polgármesteri hivatalnak pedig fűt és virágot ajánlottak, meg válogatott cigánylegényeket, roma csávókat, akik tehetségtelennek bizonyultak a muzsikálásban, de ajánlóleveleik szerint kiválóan értettek a szeméthalmozáshoz, rakodáshoz, menet közben le tudnak ugrálni – állították CV-jükben – a leggyorsabban száguldó kukásautóról, felkapták a 62 kilós szemétgyűjtőket, vállról indítva, mint egy rakétát, ürítették világrekordokat döntögető sebességgel a tartalmát a forgódobba, majd leugráltak és a kukákat visszarúgták pontosan az eredeti helyükre, a gépkocsi sürgősségi platójáról halált megvető pontossággal sercintettek a frissen söpört aszfaltra, mintegy pecsétjükkel igazolva ottjártukat és jó cselekedetüket. A városvezetés azonban a tanács józanabbjaira támaszkodva kimondta, nem Sercintő Nagy Jónásokra vagy Aknavető Bak Tóbiásokra van szükség, hanem rátermett vezetőre, aki képes kézben tartani a szemétbegyűjtést, a határidőket és a szinoptikus ürítési táblázatokat, aki a kocsik kihasználtságát fokozni tudja, akinek a változó és kiszámíthatatlansági együtthatókkal megáldott személyzet problémái nem jelentenek gondot, aki a szeméttelepeken a fogyást és elemesztést is ellenőrzi, és nem hagyja Myland városára ömleni a műanyag csomagok, kidobott karácsonyfák, PET-palackok, papír és írószer, vatta és kötszer, rozsdás vas és kötőtűk szottyadt egyvelegét, mely könnyen maga alá temethetné a város európai civilizációját, kialakult életformáját, a demokrácia óvandó hajtásait. (Ezt meg is üzenték Kossuth Lajosnak, Brüsszelnek és a szíriai Al- és Főleppónak egyaránt.)

Körülbelül kilenc hét telt el a kisgép eltűnése óta. A sajtó már kiderítette, hogy kisgép egy bizonyos Sandor Petrovits nevére volt bejegyezve, aki azonban a városi iratok szerint még 1849-ben, máig sem tisztázott körülmények között tűnt el egy távoli város, bizonyos Schaessburg alatt egy Zea mays L. tábla közepén. Valószínűleg közös sírban hever feltáratlanul.

A hatóság megzavarodott. Az nem lehet, hogy egy 201...-ben elveszett kisrepülőgép, mely a firnájszi horgásztó vizébe csapódott, már 1849 előtt egy ilyen Sandor tulajdonában lett volna, aki nem is ázsiai alattvaló. A British Encyclopaedia egy régebbi kiadásában is ugyanezt a halálozási évet találták, de mint prof. Stephen Toth, a keleti irodalmak professzora figyelmeztette a bizottságot, ez a Sandor össze van tévesztve a szócikk szerkesztői által egy másik Sandorral, kiről azt állítják, hogy „he was a famous betyár at the Hortobage” a repülős Sandorra vonatkoztatva. Arról nem is szólva, hogy a repülőgép még nem volt felfedezve akkoriban, még senki nem repülte át az Atlanti-óceánt vagy az eurázsai kontinenst.

A sajtó nem volt kíváncsi a továbbiakban az esetre, hamar napirendre tértek felette, lezárták, jobban mondva lerázták magukról, és máris újabb szenzációkkal táplálták olvasóikat, az internetböngészőket.

Pedig lett volna miről cikkezniük, csakhogy senkit sem érdekelt Mylandban az újzélandi bulvársajtó. Abban ugyanis arról írtak, hogy egy polinéz származású, de jogilag egyenrangúsított wellingtoni halász a tenger vizében különös tárgyat pillantott meg egy ködös reggelen, amikor kihajózott, hogy new-zélandi szárnyas paducot fogjon ínyenc fogyasztóinak. Paduc ugyan nem akadt a hálójába, de kihúzta a kisgép – a mi Cessnánk – feketedobozát, amelyből minden adatot kipötyögtetett kis halászati komputerén, amelynek volt hackerprogramja is, ha az ausztrál kormány visszatérne fajvédő politikájához. A feketedoboz alapján keresni kezdte a gépet, amit meg is talált, s annak roncsain ülve magát doktor Woltaren Dodót. Szeretője sajnos nem bírta a hányattatást és viszontagságokat, a titkos kürtő mélyén – mely a firnájszi tavat és a Csendes-óceánt összeköti – az aszszony megfulladt vagy a láva martaléka lett, ezt nem tudta értelmesen előadni a repülőtörött. Különben is férjes asszony volt, így legalább szerencsésen elkerülte a botránysajtó hiénáit.

A firnájszi tóban azóta sem fogott senki halat. A környék elnéptelenedett, az oda kiépített horgásztanyák eladhatatlanná váltak. Fürdésre amúgy is alkalmatlan volt valamiért. Mondanunk sem kell, Wellington (főváros, ha nem tudnád) egyetlen Cessna-javító műhelyében Maori Páll Tamás ingyen vagy saját költségén megjavította a gépet, új motort rendelt beléje Csesznekről, és amikor egy hónap múlva megérkezett, be is szerelte. Sajnos az ún „Sandor-gép” viszont soha nem került elő. Még Szibériából sem, pedig ott is kerestették a rokonok, pl. Emil Petrovač neves nyelvészprofesszor és Kazándzsik Pötyi Morvaországból.

A köztisztasági telep vezetője ezen a gépen érkezett haza – természetesen – mindösszesen három leszállással. Teljesítményét feljegyezték, a rekord hitelesítése folyamatban. A sajtó ámult, a hatóság megkönnyebbedett kebellel fölsóhajtott, a válogatott cigánylegények elszomorodtak, és inkább a mylandi kosárcsapatba jelentkeztek a legénységi válogatóra. Sokan sikerrel erősítik a csapatot. Csak a mi emberünk hallgatott, nem nyilatkozott senkinek.

– Így jár az, aki nem követi figyelemmel a polinéz bulvársajtót – összegezte az esetet a mylandi lap főszerkesztője, Sigurd Schulsohn.