Rajz hó alatt

Egyre gyakrabban érzem mostanában, hogy pazarlók vagyunk. Panaszkodunk, hogy semmink sincsen, és hogy nem vagyunk versenyképesek Európa más vidékeivel itt, az istenhátamögötti Erdélyben. Azzal a kínzó hiányérzettel küszködünk nap mint nap, hogy az igazi újdonságok máshol születnek, és mi legfeljebb több-kevesebb ügyességgel másoljuk azokat. Való igaz, ha folyamatosan így gondolkozunk, és ha folytonosan ezzel a kisebbségtudattal élünk, akkor egy idő után már tényleg nem tudunk majd eredetit alkotni. Hál’istennek még nem tartunk ott. De máris pazarlunk. Mert hát mi más a felejtés, hogyha nem pazarlás? Felejtünk művészeket, felejtünk műveket, és őszintén csodálkozunk, ha egyszer csak felbukkan a múltból valaki vagy valami maradandó. Ne is beszéljünk egész Erdélyről, gondoljunk csak Marosvásárhelyre! Gondoljunk csak arra a nemzedékre, amelyhez Haller József is tartozott, akit nem felejtettünk persze, hiszen nemrég még itt volt köztünk, meg aztán ez a mai kiállítás is azt bizonyítja, hogy emlékezni akarunk rá. Mint ahogy a minap Sükösd Ferenc művei is életre keltek ugyanitt, de hadd soroljam ennek a generációnak a nagyjait, akiknek nem csupán egy-egy alkalmi tárlaton kellene halottaikból feltámadniuk, hanem ott kellene élniük a marosvásárhelyiek kollektív emlékezetében nap mint nap: Balázs Imre, Kulcsár Béla, Nagy Pál, Nyilka Róbert, Olariu Gheorghe vagy Olariu Gyuri, ahogy ismertük, Szécsi András, Török Pál, Zsigmond Attila, Zolcsák Sándor. Mindegyikük alkotott olyan műveket, ki többet, ki kevesebbet, amelyeket feltétlenül meg kellene ismerniük az újabb és újabb generációknak. Most csak egyetlen nemzedék halottait, a múlt század húszas éveinek végén, a harmincas évek első felében született művészeket idéztem, nem is mindegyiket, de hányan vannak még Bordi Andrástól Barabás Istvánig vagy Piskolti Gáborig az előttük járókból, és lassan az utánuk jövőkből is, akiket kezdtünk átengedni a felejtésnek. Ismétlem, úgy teszünk sokszor, mintha kisemmizettek lennénk, pedig mennyi mindenünk van, legalábbis kultúrában.

Ahogy végignéztem ezt a rendkívül gazdag válogatást Haller József műveiből, nem véletlenül jutott eszembe kortársainak egész csillagserege. Pedig nem hiszem, hogy éppen ő valaha is megpróbálkozott volna valamilyen nemzedéki ideológia vagy esztétika megfogalmazásával. Magányos művész volt, de melyik igazi művész nem magányos, ha kezébe veszi festőszerszámait? Viszont amikor azon gondolkoztam, hogy mi is lehetne az a kulcsszó, amelynek segítségével felnyitható ennek a sokszor enigmatikus életműnek minden darabja, rá kellett jönnöm, hogy ez nemcsak neki, hanem egész korának a kulcsszava vagy központi gondolata is lehetne. Valahogy úgy fogalmaznám meg, hogy: szabadulás, kiszabadítás, megszabadítás. Igen, egy gúzsba kötözött, egyenruhába bújtatott világban, akár tudatosítja ezt önmagában a művész, akár nem, nyilvánvalóan a szabadság hiányzik a legjobban, ezt a hiányt kell minél határozottabban kifejezni. Ráadásul Haller József nagyon is tudatos, töprengő, kísérletező művész volt, elsősorban grafikusként ismertük, de pasztelljei vagy olajfestményei ugyanazt a szabadságvágyat mutatják, sőt, nemcsak a vágyat, hanem a rabságba vetett lélek kiszabadításának útjait-módjait is. A fehér papír például valami olyasmit jelenthetett számára, mint Ady Endre Mag hó alatt című versében a behavazott mező: „Most tél van s szegény mag-magam/ Megnémítva és behavazva/ Rendeltetés hitével/ Őrzöm meg tavaszra/ Igazimnak sarjadásáig”. Olyan különös óvatossággal, azt is mondhatnám, gyöngédséggel nyúl anyagához, mintha nem akarná felsérteni vagy megsebezni, mert tudja, hogy alatta van valami, ember vagy Isten, és pontosan tudja azt is, hogy hol van, a papír, a vászon vagy a fatábla melyik részén. Tulajdonképpen nem ad hozzá igazán az anyaghoz, hiszen tudatában van annak, hogy amit valahová odateszünk, azt el kell vennünk máshonnan, ugyanis a világegyetem sohasem lesz több vagy kevesebb, hanem mindig ugyanannyi. Haller József kiszabadítja a vékony fekete vonalakat a fehér papír mögül. Gyermekkorunkban szívesen játszottunk azzal, hogy egy üres füzetlap alá betettünk egy pénzérmét, aztán a leszorított papíron addig húzogattuk finoman egy grafitceruza lapos végét, amíg kirajzolódott feketén az alatta levő ábra. Valami ilyesmi a teremtés Haller Józsefnél. Legjobban talán éppen a Genézis című tusrajzon figyelhető meg ez a szemlélet, ahogy a nagy fehér felületen külön-külön felbukkannak egy új világ egyes részei, egy kör, amiből nyilván a nap lesz később, és leheletfinom vonalakkal keretezett szürke meg fekete foltokként megjelennek az emberek is. Ugyanígy, mintha egy isteni ujj puha tapintása nyomán jönnének elő A tánc című tusrajzon a mozgásban levő alakok is. Kiszabadultak a nemlétből, körvonalakat kaptak, határozott kézzel lesöpörte róluk a művész a semmi fehér porát. Mert a semmi Haller József grafikáin egyidejűleg a minden, nem végtelen feketeség, hanem vakító fehérség, akárcsak a magot tavaszig rejtegető hótakaró. Számos mítoszábrázolásának ez a központi gondolata és művészi módszere is egyúttal: meglelni, kiszabadítani azt, aki rabságban van. A krisztusi út felfelé a Golgotán, az egyre fokozódó szenvedés, majd a megszabadulás közvetve vagy közvetlenül nagyon sok munkájának a témája. Általában két, egymástól látszólag nagyon is eltérő kompozíciós eljárás figyelhető meg életművében, de mindkettő a szabadságvágyhoz, a megszabadulás eszméjéhez kapcsolódik szerintem: az egyik a már-már gömbszerű körülhatároltság, ami a fájdalomnak, a védekezésnek, a rabság elleni tiltakozásnak a megnyilvánulása általában. Sok ilyen pasztellje vagy olajfestménye van, egyik legszebb, zárt szerkezetű munkája A család, de ugyanezt sugallja a Pietà vagy a csupa kékben és kékesfehérben megkomponált Sírbatétel is, ahol különös módon nem látjuk Krisztus arcát, csak az asszonyok arckifejezése mutatja, hogy milyen lehet a halott megváltó. Míg Jákób harca az angyallal Delacroix híres festményén a grandiózus élet-halál küzdelmet ábrázolja, Haller József azonos című tusrajza két test már-már erotikus egybefonódása, kétségbeesett birkózás a megbocsátásért. A rabság végét, a szabadulás kezdetét ragadja meg rendkívüli érzékenységgel Haller József ezeken a képeken.

A másik gyakori kompozíciós eljárás: az egymás vonzáskörében mozgó, de egymáshoz mégsem kapcsolódó foltok, formák, tárgyak, emberek. Ezek a kompozíciók már egyértelműen a szabadulásnak, a kiszabadításnak, a visszanyert szabadságnak a metaforái. A kentaur halála, amelyen az állati altestet folytató emberi felsőtest és fej a keresztre feszített Krisztusra emlékeztet, nemcsak gyászt sugall, hanem azt is, hogy a Krisztuséhoz hasonló szenvedés talán megvált minket és mennybe visz. Mint ahogy ennek fordítottja, az alul ember, felül állat Minótauroszt idéző pasztell sem szörnyet mutat, hanem a törékeny emberi testből kinövő szelíd, szinte rémült állatfejet, amelyben csöppnyi gonoszság sincsen, hiszen az állat nem lehet gonosz, csak az ember. Ugyanis nem a bármilyen eszközzel megszerzett szabadságról van szó Haller Józsefnél, hanem annak a dilemmának a feloldásáról, hogy nem lehetünk szabadok mások rabsága árán, illetve nem szabadulhatunk meg a szenvedéstől úgy, hogy ezzel másra hárítjuk a fájdalmat. Nem sebezhetjük meg a papírt vagy a másik embert a saját szabadságunk érdekében. Szinte lehetetlen feladat ez, hiszen miközben a szeretetet hirdette, még a megváltó is megsebezte Istent, legalább egyszer mindenképpen, mert azt kiáltotta a kereszten: „Éli! Éli! Lama Sabaktani!?”, vagyis megvádolta atyját, hogy elhagyta őt. Külön ideológiát talán nem gyártott magának Haller József, de halálosan pontos vonalait, takarékos formáit szemlélve, be kell látnunk, hogy mindig, minden alkotásában ott van az intellektuális gyötrődés: megtalálni azt a szabadságot, amely a másik embert nem taszítja rabságba. Ezt egyébként, azt hiszem, úgy hívják, hogy: szeretet. Lehet, hogy az igazi, a végső kulcsszó ennek az életműnek a megfejtéséhez mégis a szeretet? Lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenem, hogy végül is olyan művész képei előtt állunk, aki szeretetet sugárzott? Azt is mondhatnám, hogy könyörtelen, meg nem alkuvó szeretetet. De nem érdemes most fellengzős pátoszba fullasztani a biztos kéz és tiszta látás örömét, amit ezek a munkák közvetítenek nekünk.

Ne pazaroljuk el Haller Józsefet! Ne pazaroljuk el a tőle megtanulható szeretetteljes szabadságvágyat! Legyen ott a mindennapjainkban! És ne pazaroljuk el nemzedékének más kiválóságait sem! Gondoljunk az Ady-versre, amely máig érvényes ars poeticánk lehetne ezeken a tájakon: „Kell még Tegnapról hív tanu/ S kell talán az én hadi-sarcom,/ Hogy drága mementóként/ Fölemeljem arcom/ Egy új emberű új világra.”

Markó Béla