Pusztakamarási magyarok

Pusztakamarás a Mezőség jelképévé, szimbólumává vált, hiszen ez a település Kemény Zsigmond nyugvóhelye, Sütő András szülőfaluja. A magyar elit réteg viszonylag későn fedezte fel a mezőségi magyarság kulturális örökségét.

A Kemény-kúria maradványai

Pusztakamarás a Mezőség jelképévé, szimbólumává vált, hiszen ez a település Kemény Zsigmond nyugvóhelye, Sütő András szülőfaluja. A magyar elit réteg viszonylag későn fedezte fel a mezőségi magyarság kulturális örökségét. Az 1896-os millennium tiszteletére elkészült vármegye monográfiák elsősorban a térség településtörténetét mutatták be. Amikor összehasonlították a szomszédos Kalotaszeggel vagy a távolabbi Székelyfölddel, rendszerint lehangoló képet rajzoltak a polgárosodás folyamatából kimaradt, gazdaságilag leszakadt vidék természeti környezetének és az itt élő magyarság pusztulásáról, térvesztéséről, felgyorsult asszimilációjáról.

A fiatalabb értelmiségiek csak a két világháború közötti évtizedekben kezdték fokozatosan felfedezni a vidék épített örökségét és archaikus elemekben gazdag szellemi népi kultúráját. Ugyanakkor kezdtek tudatosabban foglalkozni a mezőségi szórványmagyarság egyházi és iskolai problémáival, anyanyelvének vesztésével, sajátos azonosságtudatával. Az 1930–1940-es években például nagyon jelentős művelődéstörténeti és társadalomnéprajzi alapkutatások folytak ebben a régióban. Például egy Mikó Imre által vezetett kisebb csoport a Borsa-völgyében, míg Venczel József irányításával Bálványosváralján végzett szisztematikus szociológiai jellegű jelenkutatást. A térség archaikus elemekben gazdag folklórját Lajtha László, Faragó József és Kallós Zoltán tette ismertté. Érdekes, hogy a szépírók is elsősorban ebben a korszakban fedezték fel a mezőségi tájat és embereket. Például Makkai Sándor Holttenger (1936) című regényének címe napjainkig a vidék szimbólumává és metaforájává vált.

A vidék iránti nagyobb figyelem végül is az 1968-as politikai eseményeket követő, rövid ideig tartó ideológiai enyhülés időszakában bontakozott ki, amikor a budapesti táncházmozgalom és folklorizmus keretében a Mezőség egyfajta búcsújáróhellyé vált, ahová minden fiatal magyar értelmiséginek, diáknak el kellett látogatnia. A kutatók az 1970-es és az 1980-as évektől kezdődően a vidék kultúráját és társadalmát elsősorban tájökológiai, történelmi és tipológiai összefüggésekben mutatták be. Érdekes jelenség, hogy a vidéken előbb népmeséket gyűjtő Nagy Olga fokozatosan a mezőségi társadalom, értékrend és női sors európai rangú tudósává vált. A Kallós Zoltán és Martin György által feltárt, interetnikus elemekben gazdag mezőségi táncos-zenés folklór csakhamar egyfajta ellenkultúrává vált előbb Budapesten a Kádár-rendszerrel, majd a Ceauşescu által gerjesztett nacionalizmussal szemben. Ebben a sajátos politikai, társadalmi és kulturális közegben, 1970-ben jelent meg Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című dokumentumregénye, melyben a szerző saját családjának és szülőfalujának a sztálinista korszakban elszenvedett kálváriáját mutatta be. Ez a Pusztakamarásról szóló könyv csakhamar a totalitárius hatalommal való szembefordulás és az önrevízió jelképévé is vált.

Csak a rendszerváltozást követő időszakban, 2000-ben jelenhetett meg dr. Kós Károly Mezőség néprajza című kétkötetes néprajzi szintézise, valamint 1999-ben Keszeg Vilmos Mezőségi hiedelmek című doktori disszertációja. Keszeg Vilmos és Szabó Zsolt szerkesztésében 2010-ben jelent meg Mezőség. Történelem, örökség, társadalom című tanulmánykötet.

A felsorolt eredmények sorában az új kiadvány tovább árnyalja a vidékről és a Pusztakamarásról alkotott képünket. Székely Ferenc a falu intézmény- és társadalomtörténetét, Bota Melinda pedig a település helyneveit mutatta be. Többen jegyzik a helységben szolgáló lelkészek tevékenységéről, életútjáról szóló írásokat. Rabocskay László a Kemény család pusztakamarási ágát mutatta be, Szász István Tas pedig azt vázolta fel, hogy a Szövérdi Szász família milyen szerepet játszott a falu és a Mezőség gazdasági és társadalmi életében. Wass Albert és Kemény János szövegrészletei elsősorban családjuk Pusztakamaráshoz fűződő vonatkozásait tárják fel szépírói eszközökkel. A felsorolt utóbbi írásokból egyértelműen az rajzolódik ki, hogy a magyar nemesség egészen a második világháború végét követő gyökeres politikai fordulatig jelentős szerepet játszott a többségi románság szomszédságában és gyűrűjében élő maroknyi magyarság egyházi és oktatási intézményrendszerének fenntartásában, érdekvédelmében, magyar kultúrájának és azonosságtudatának megőrzésében. Amikor 1945 után ezt a réteget erőszakos eszközökkel kiemelték a mezőségi falvak életéből, az itt élő magyarság magára maradt gazdasági, társadalmi, kulturális és egyházi életében. A faluban működő sajátos interetnikus kapcsolatokról Székely Ferenc írását olvashatjuk, aki az általa szerkesztett kötetben közzétette a falu határában legyilkolt zsidók névsorát is.

A pusztakamarási magyarság hagyományos folklórjának sajátosságait két, Faragó József által készített tanulmány mutatja be, aki még 1946-ban közölte a falu táncos hagyományairól szóló összefoglalását, majd 1947-ben a kántálásról valamint betlehemezésről készített szakszerű és rendszeres tanulmányát. Érdekes jelenség, hogy míg Bonchida, Búza, Palatka, Szék, Szépkenyerűszentmárton, Válaszút és Visa hagyományos folklórja már az 1970-es évektől kezdődően bekerült a magyar táncházmozgalom és folklorizmus vérkeringésébe, addig a hasonló, sajátos és értékes hagyományokkal rendelkező Pusztakamarásra merészkedőket már különböző módszerekkel elrettentették.

A kiadvány második része elsősorban Kemény Zsigmond és Sütő András munkásságához kapcsolódik. Nagy Pál, Papp Ferenc és Sütő András írásai mutatják be Kemény Zsigmond életének Pusztakamaráshoz fűződő részét. A kötetben Csoóri Sándor és Márkus Béla vallomásos és személyes hangvételű írását olvashatjuk Sütő Andrásról. Ő vall az Édes néném, ne hagyjál el! című döbbenetes írásában a pusztakamarási és a mezőségi emberek anyanyelvhez fűződő viszonyáról, a nyelv-, kultúra- és identitásvesztés drámaiságáról. Szövege a mezőségi emberek introvertált mentalitását, értékrendjét sejteti, melynek központi metaforája leginkább a hallgatás és a csend.

Pusztakamarás elsősorban Sütő Andrásnak, másodsorban pedig Kemény Zsigmondnak köszönhetően a Mezőség jelképévé vált. Hiszek abban, hogy a faluról és a nagyjairól nemrég megjelentetett könyv a helyben élők és az innen elszármazottak önbecsülését is emelni fogja. Sütő András halála óta szinte minden évben, szeptember-október fordulóján számos magyar értelmiségi találkozik az író szülőfalujának református templomában. Az őszi emlékünnepségek jelképes üzenetét és funkcióját elsősorban a sajtó közvetíti és forgalmazza a nagyvilág felé. Ugyanakkor a helyben élő maroknyi, 129 lelket számláló református magyarság a rövid ünnepségek után rendszerint önmagára marad hétköznapi problémáival, néma küzdelmeivel. Úgy vélem, hogy a faluban élő magyarság életét csak akkor tudnánk, a hajdani mecénásokhoz hasonlóan, jelentősebb mértékben befolyásolni, ha olyan befektetéseket tudnánk helyben elindítani, melyek Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmust tudnának Pusztakamaráson kibontakoztatni. (Templomra szállt bánatmadár – Pusztakamarási magyarok. Összeállította Székely Ferenc. Kriterion Könyvkiadó. Kolozsvár, 2011. p. 282.)

Pozsony Ferenc