Petőfi-könyvtár

Mikor Petőfi 1844 februárjában, Debrecenből Pest felé tartván, többnapi havas esőben való keserves kutyagolás után „betért Egerbe”, az Athenaeum által már szintén poétává avatott Viparina-Tárkányi Béla s az egri papnövendékek szíves barátsággal fogadták.

Petőfi költeményei között, a tőle kihagyottak sorában van egy dévaj humorral megírt vers egy megcsalt ifjú férjről, egy házasságtörő menyecskéről és papról s az égből földre szálló istenről, ki felkapaszkodik a pap ablakán, s a látottak után a pap pokolra juttatásának ígéretével vigasztalja meg a kétségbeesett férjet. Címe: Legenda. Minden magyar versolvasó ember kisgyerekkora óta ismeri ezt a Petőfi-költeményt, mely obszcén tartalmával erősen kirí a többiek közül, de keletkezéséről, tudtommal, eddig senki sem írt, pedig ennek a pajkos legendának igen érdekes háttere van.
Mikor Petőfi 1844 februárjában, Debrecenből Pest felé tartván, többnapi havas esőben való keserves kutyagolás után „betért Egerbe”, az Athenaeum által már szintén poétává avatott Viparina-Tárkányi Béla s az egri papnövendékek szíves barátsággal fogadták. A kispapok az ifjúság tiszta-éles ösztönével érezték meg a kopott vándor verselőben a költői lángelmét, aki kétnapi ottidőzése alatt (régi följegyzések ma is tanúskodnak róla) olyan forró ünnepi hangulatot varázsolt az ó szemináriumi falak közé, amilyen azóta aligha szentelhette meg a magyar papnövendékek termeit. A hálás teológusok fiatalos szeretettel fogták közre a verselő-szavaló Petőfit s az „egri bércek jó borát” frissen töltögették poharába. Hogy a szomorú, kietlen gyalogolás után Petőfi is mennyire élvezte az egri órák nyújtotta testi-lelki jólétet, egy két hónappal később kelt, Tárkányihoz írt levélből olvashatjuk. „Óh, Béla barátom! de szép napok voltak, melyeket körötökben töltöttem: istenemre, sohasem feledem.”
Csakhogy ezeknek a szép napoknak lett egy bökkenője. Amint ugyancsak ebből a levélből értesülünk, Petőfi Egerben szavát adta rá, hogy az Esztergom megyei áldozat poéta Sujánszky Antal szerkesztette Őrangyalba („vallásos almanach korunk gyöngéd hölgyeinek szentelve”) határidőre szállít egy legendát. Azonban a Legenda sehogy sem ment: „Bizony isten annyit törtem rajta a fejemet, hogy no! és csak egy kukkot sem tudtam összeeszkábálni… azaz hazudok, mintegy negyven sor meg van bizony abból, de itt aztán a ne-tovább! Már más valami tárgyat keresek, és ha csak lehet, elkészítem a határideig, mert amellett, hogy szavamat adtam, miszerint az Őrangyalba dolgozom, igen nagy örömömre válna veletek, derék ifjak! egy mezőn fölléphetni…”
Bizonyosra vehető, hogy a derék Tárkányi erre az újra biztató április végi levélre nemcsak válaszolt, hanem sürgette is a költőt a Legenda megírására. Sőt, az is igen valószínű, hogy egy darabig Petőfi is noszogatta magát szava beváltására, de az Őrangyal almanach annyira nem neki való „mező” volt, hogy minél jobban haladt előre az idő, annál kellemetlenebbül érezhette magát, ha eszébe jutott a rákényszeredett kötelezettség. Petőfi 1844 nyarán már mélyen benn jár a francia irodalomban. Hugo, Béranger, a francia forradalmi eszmék, az idő zászlóvivői állandó olvasmányai, s ez az eszmevilág nagyon messze esett a gyöngéd hölgyek vallásos almanachjának gondolat- és hangulatkörétől. A költő addig hánykódott-kínlódott a ránehezedett ígéret miatt, amíg egyszer csak egy bosszús, káromkodós hangulatban diákosan röhögősre fintorult az arca s megírta a Legendát, amelyet aztán bajosan ajánlhatott volna föl az Őrangyalnak. Petőfi a Legendát, mint „tegnap írtat” 1844. október 20. táján küldi el régi aszódi barátjának, Dömök Eleknek (lásd Petőfi összes művei, Havas kiadás, VI. kötet).
Nagyon gyanakszom ám, hogy ez a Csokonai-szellemű Legenda akkor ötlött Petőfi eszébe, amikor a Honderű 1844. okt. 19-i számában az Őrangyal-szerkesztő Sujánszky Petőfihez c. versét olvasta. Ez a vers talán éppen a Legendára váró szerkesztő hódolata volt, de Petőfi teljes félreismerésével íródott. A már demokratikus vizeken evező Petőfi szörnyen megbotránkozhatott ezen a régi frázisokban bővelkedő, tartalma szerint is avas rímelményen, mely Petőfit mint az „Istenért, királyunkért” „tiszta lánggal égő” ifjút tünteti föl. (…) A Legenda hangulatkörébe vághatott a Pesti Divatlap okt. 20-i számában hirdetett A pokol titkai c. Petőfi-versciklus is, amely azonban csak nem maradt s nem jutott el a megvalósításig. Vahot Imre szerint: a cenzúra miatt.
Petőfi semmi esetre sem szánta a Legendát a nyilvánosság elé, de – amint ez a nagy poéták minden írásával történik – ez a házi szórakozásra készült vers is belekerült költeményei gyűjteményébe. Gondolhatni, mennyire szíthatta ez a vers a régebbi klérus Petőfi-gyűlöletét. Binder Jenőtől, a kiváló irodalomtörténésztől és folkloristától tudom, hogy Haynald Lajos, a nagy műveltségű kalocsai bíbornok-érsek, Liszt és Munkácsy benső barátja, annak idején a méltatlankodó fölháborodás hangján utasította vissza gróf Károlyi István kérelmét a Petőfi szobrára való adakozás iránt. „Egy krajcárt sem adok ennek a hitvány firkoncnak az emlékére, aki egyházamat és az Isten szolgáit olyan aljas módon támadta meg!” – valahogy így hangzott Haynald levele, melyet előbb említett jó barátom saját szemével olvasott. A Legenda ébresztette dühös ellenszenv törhetett ki a simulékony és engesztelő természetű főpapból, aki különben semmiképp sem volt híjával a művészi érzéknek.
Pedig Haynald s a vele tartók a kérdés értelmében óriási módon tévedtek, mert legenda ide, legenda oda, Petőfinél istenfélőbb, istenhívőbb, istenszeretőbb ember a XIX. században nem járt a magyar glóbuszon. * Földessy Gyula: Petőfi „legendá”-ja. Nyugat. 1923. 7. szám