Páll Lajos tánca

Páll Lajos versbe szőtt, vászonra álmodott világának lehetett részese kedd délután a marosvásárhelyi Bernády Ház legújabb tárlatnyitójának közönsége. A korondi fényeket, sóvidéki arcokat, otthonokat megjelenítő kiállítás a hat éve öröklétbe távozott alkotó emléke előtt tiszteleg. 

Páll Lajos április 2-án nyolcvan-éves lenne. Kezének, gondolatainak „tánca” nem ért véget, megannyi barát, ismerős, művészetkedvelő élteti. Ezt bizonyította a telt házas tárlatnyitó is, amelyen elsőként Nagy Miklós Kund szólt az egybegyűltekhez. 

A földszinti galéria falairól üzenő képek az alkotó családjának tulajdonát képezik. Festményei azonban mások otthonában is megtalálhatók, mondta elöljáróban a méltató, majd Sebestyén Aba színművésznek adta át a szót, aki a költő Páll Lajost hozta közel hallgatóságához. A műterem, Apollinaire-t dúdolva, Anyám tánca – fonódtak egymásba a lírai megnyilatkozások, míg elérkeztünk az alkotó személyiségét, „csak azért is” hitvallását legteljesebben kifejező, festményeinek üzenetét visszhangozó E se tánc?-hoz: „Ahol én járom a táncot,/ medve vitte már a láncot,/ minden láncszem szénabuglya,/ szabadság-tű abba dugva…”

A kiállítás anyagát nagyrészt a művészi pálya legfontosabb szakasza, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek nagy drámai kompozíciói képezik. De abból a későbbi időszakból is láthatunk képeket, amikor kivirulnak, kiderülnek a színek, és teret nyer az alkotóban rejtőző humor – hallhattuk a továbbiakban Nagy Miklós Kundtól. A méltató ennek kapcsán arra is kitért, hogy ez a humor segítette át a börtönévek megpróbáltatásain Páll Lajost, aki a Duna-deltában gátat építő rabközösség egyik nevettetőjévé vált. Pedig szabadságvesztésekor éppen attól fosztották meg, amit léte értelmének érzett, és amiről így vall Nagy Miklós Kundnak egy műhelybeszélgetés során: „Élni nem muszáj, de festeni igen”.

Amikor nem festhetett, maradt a vers, azt belülről mondta, nem lehetett elvenni tőle. A kolozsvári cellában smirglipapírra rajzolt szénnel, szappanból pedig különböző figurákat mintázott. Nagy verés lett ennek az ára, de alkotói tevékenységéről mégsem tudott lemondani. Benne volt az ujjbegyeiben a kényszer – lépett még egyet visszafele az időben a méltató, hogy a szigorú fazekasmester apáról szóljon, aki gyermekétől napi penzumként hatvan agyagmedvét és 17 szarvast követelt. A városba kerülve Páll Lajos mégis a festészet útján indult el. Egy időben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kellékeit, díszleteit festette, így alkalma volt hatalmas felületeken is kipróbálni tehetségét.

 

Az arc szelídülései

„Egy festő soha nem lehet optimista, amikor előtte van a nagy fehér vászon” – hangzott el egy újabb Páll Lajos-gondolat, majd a képek egyes sajátosságainak felvillantásával folytatódott az életút mozaikszerű bemutatása.

– A szülőföld házai, emberei, a falu életéhez szükséges segédek és segédeszközök láthatók ezeken az alkotásokon. Van pár olyan kompozíció, amelyeknek középpontjában a bábakalács áll. Páll Lajos a székelyek virágának nevezte. Ez egy olyan dekoratív elem, amelyre ha ránéz az ember, felderül a lelke – jegyezte meg Nagy Miklós Kund. 

A 39 kiállított festmény között egy később készült pasztellkép és egy akvarell található, a legfontosabbak viszont az olajfestmények. Számos önarckép árulkodik arról, hogy a művész mindig igyekezett szembesülni önmagával. Egy műhelybeszélgetés során arról kérdezte a művészeti szakíró, érez-e változást az önmagáról különböző időszakokban festett képeken. „Amint telt az idő, egyre szelídebbek lettek” – válaszolta Páll Lajos.

 

A nevetés hátországában

Az est második felében Gálfalvi György író osztotta meg emlékeit az alkotóról, akihez több mint fél évszázados barátság fűzi. Beszélt 1962-es első találkozásukról a kolozsvári Gaál Gábor irodalmi körben, ahol a börtönből nemrég szabadult művész darócruhában jelent meg – mivel az ötvenes években sokan emlegették Páll Lajost, Gálfalvi György tudta, kivel fog kezet, ösztönösen letegezte, és felmondta neki egy versét –, majd az Egyetem utcai kocsmában folytatott beszélgetéseket idézte fel. Időbe telt, amíg egymás társaságában „teli szájjal” tudtak nevetni, de Páll Lajos 1965-ös első marosvásárhelyi kiállítására ez már bekövetkezett. 

– Önmagára szabott világa és művészete körül egész legendák keringtek – jegyezte meg az író, majd hozzátette, ő nem kedvelte ezeket a gyakran félreértésen alapuló történeteket, feltételezéseket. Voltak, akik korszerűtlennek nevezték a Páll Lajos-művek falumúzeumokba kérezkedő látványát, pedig az alkotó sikerének egyik titka éppen abban rejlett, hogy egy látható és működő világot teremtett, amelyben minden a helyén maradt. 

– Állandóságot és otthonosságot sugároznak képei. Művészetét – festményeit és verseit – a pusztulásnak való ellenszegülésnek érezte – emelte ki Gálfalvi György.

A baráti múltidézéséből számomra az első és az utolsó motívum maradt meg legélénkebben. Egyrészt az a Páll Lajos, akit „érdemes megnevettetni, mert kacagásának hátországa van, nem pillanatnyi derű az, hanem létszemlélet. Aki így nevet, arról azt is tudni lehet, mit vesz halálos komolyan. (…) Az önmegtartás ösztöne súgta neki, hogy nevetve többet lehet elviselni. (...) Kezdetben ösztönösen, idővel egyre tudatosabban csinálta önmagát, építkezett”. Másrészt a táncoló művész felidézése érintett meg: „Nem figurázott, szilajkodott, tánca inkább pantomimre hasonlított. Egész egybefaragott lénye benne volt” – emlékezett Gálfalvi György, majd így zárta gondolatsorát: „Köszönjük meg, hogy a közöttünk élő Páll Lajos nemcsak a miénk volt, hanem a miénk”.

Az együttlét végén Nagy Miklós Kund egy több mint két évtizede elhunyt kanadai költő, Tamási Miklós sorait idézte, amelyek a 2012-ben, élete utolsó esztendejében Szervátiusz Jenő-díjal kitüntetett művész laudációján is elhangzottak: „Jönnek Firtosról a felhők,/ szétszaggatják a gyászkendőt/ s mikor kinyílik a határ/ Páll Lajos majd holdfényt kaszál”.