Osztálykiállítás 35 év múltán

Előttük és utánuk még sokan végeztek a líceum több mint hat évtizedes fennállása során, és több százan váltak alkotóművészekké, mint ők nyolcan, akik közösen mutatkoztak be most a Kultúrpalota földszinti galériáiban, de csak ők döntöttek úgy, hogy 35. érettségi találkozójukat egy ilyen kiállítással teszik még emlékezetesebbé.

Fotó: Nagy Tibor

Volt egyszer… egy végzős évfolyam. Történetesen a marosvásárhelyi képzőművészeti középiskola 1977-ben elballagott osztálya. Előttük és utánuk még sokan végeztek a líceum több mint hat évtizedes fennállása során, és több százan váltak alkotóművészekké, mint ők nyolcan, akik közösen mutatkoztak be most a Kultúrpalota földszinti galériáiban, de csak ők döntöttek úgy, hogy 35. érettségi találkozójukat egy ilyen kiállítással teszik még emlékezetesebbé. Nevet is választottak, Club ’77 elnevezéssel léptek a város közönsége elé. Akár hagyomány is születhetne kezdeményezésükből. Persze akkor, ha mindenik évfolyamon van egy olyan, fiatalságát megőrző, lelkes, örökmozgó, céltudatos „véndiák”, mint jelen esetben a textilesként kitartó munkához szokott Kozma Rozália, aki felvállalta a szervezést, illetve a kurátorsággal járó sok-sok tennivalót.

Többen váltak az évfolyamukról művészekké, mint ők, akik műveikből eljuttattak néhányat erre a jubileumi tárlatra. Fülöp Mária Szovátáról, Hideg Margit a kanadai Quebecből, Nagy Ödön Csíkszeredából, Pongrácz Hedvig az ausztriai Mödlingből, Sipos Sándor Montrealból, Székely Géza Kolozsvárról, Vass Csaba Tasnádról jelentkezett. Itthon és a nagyvilágban is vannak még, akik képzőművészként képviselik az osztályt, az alma matert, a szülőföldet, s noha most hiányoztak, talán egy következő hasonló eseményen már jelen lesznek. A tárlatrendező Kozma Rozália, aki természetesen szintén kiállította egypár munkáját, bizonyára igyekszik majd gondoskodni erről is. Ahogy az is eszébe jutott, hogy két egykori nagyrabecsült művész tanárukat is meghívja a kiállításra, így emelje rangban, gazdagítsa alkotásokban a tárlat amúgy is színvonalas anyagát. Hunyadi László szobrászművész egyik míves fémdomborításának címével indítottam egyébként ezt az írást: Volt egyszer… Kiindulhattam volna Hunyadi Mária Alvó múzsa című, keleti csomózással készült, jelképhordozó remek textíliájából is. Ő is, akárcsak férje, a diákok által ugyancsak kedvelt másik mester és művészpedagógus társaik a líceumi tanévek folyamán mindvégig azt igyekeztek betáplálni tanítványaikba, hogy a múzsákat ne engedjék aludni, pontosabban ők maguk minél gyakrabban kerüljenek az alkotómunka nyughatatlan állapotába. Amit a tárlaton látunk, az meggyőzhet, ezek a tehetséges diákok hallgattak az oktatók szavára, ösztönzést merítettek egyéni példájukból is. Harmincöt év alatt pedig mindannyian rátaláltak saját hangjukra, a maguk módján szemlélik és vetítik ki magukból a világot. Érdekes megfigyelni, hogy ez az alkalomszerűen összeállt csapat mennyire változatosan és sokszínűen közelíti meg a valóságot. Pedig egyszerre indultak, ugyanazt tanulták itt, Marosvásárhelyen, ugyanazoktól a mesterektől. És mégis, műfajilag, művészi ábrázolásmód, tematika, gondolati, érzelmi telítettség tekintetében lényegesen különböznek egymástól. Humanizmusuk az, ami vitathatatlanul egybeköti őket. Ezt a szellemet mindig megőrizte az anyaiskola. Elődeikhez hasonlóan ezt ezután is magukkal viszik a jövendő végzősök is.