Magyar dráma napja

Pénteken ünnepeltük magyar nyelvterületszerte a magyar dráma napját, amelyen arra emlékezünk, hogy 1883. szeptember 21-én tartották Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének ősbemutatóját. Szeptember 21-én a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata is megszervezte hagyományos eseménysorozatát, amelynek keretében ez évben is megkoszorúzták a felvilágosodás kori erdélyi művelődésszervező Aranka György szobrát. Az idén a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház felkérésére Spiró György drámaíró fogalmazott meg üzenetet a magyar dráma napja alkalmából. Leírt gondolatai a koszorúzáson Tollas Gábor színművész tolmácsolásában hangzottak el. 

 

A magyar dráma napjára

A színház az írástudatlanoké, a belőle származó film is az, így az elképzelhető leginkább demokratikus műfaj. Amikor még nem volt általános iskoláztatás, a vallási és állami propagandát az írni-olvasni nem tudók számára vagy prédikációban, vagy színházi előadásban művelték. Már a görögök rájöttek, hogy a demagógoknál a nép még a színházat is jobban szereti, a racionális populista érvelésnél a színészek által megjelenített mese sokkal vonzóbb. A legnagyobb mesterek, az ókori görögök, Shakespeare és Csehov pontosan tudták, hogy a legkönnyebben érthető, legélesebb konfliktusokkal, legdurvább bohózati hatásokkal és fordulatokkal kell élniük a legsúlyosabb tragédiákban is, hogy a közönség lelkét megmozgassák, és a színen láthatók  iránti részvétét vagy gúnyos megvetését kiváltsák. Gyermeki gonoszságunk és beleélő képességünk százezer évek alatt semmit sem változott, a mesére minden kisgyerek fogékony, a megjelenített mesét mindenki élvezi, a színház az emberiséggel együtt jár. Ki lehet persze verni a kamaszodó gyerekekből rémes iskolákkal és embertelen, humortalan intézményekkel a részvétre és a megvetésre való képességet, de a következő nemzedékek ismét ezzel a hajlammal születnek, és ha csak egy parányit is kedvezőbb a társadalmi hangulat, ha csak egy kicsit is enyhül a cenzúra, az újabb remek színészek és írók, a mindenkori jokulátorok szinte a semmiből is megteremnek újra.

A színház legfontosabb tényezőjének, a közönségnek – hiszen közönségként kezdi a későbbi színész, rendező és író is – nincs szüksége műveltségre vagy tájékozottságra. A jó darabot a legrosszabb rendező a leggyöngébb színészekkel a legbutább közönség számára is élvezhetővé teszi. Nincs felmentés a drámaíró számára, nem hivatkozhat a körülményekre, a pénzhiányra, a rossz színészekre, a magamutogató rendezőre, a tompa nézőkre: írjon olyan darabot, amely minden akadály ellenére átmegy. A játékosságot az emberből nem lehet kiölni, a színház léte alapvetően ma sem forog veszélyben: ha a cenzúra, ahogy az évezredek során gyakorta, megint mindent el akar törölni, ami élet, a színházi formák a színházon kívül kezdenek el burjánozni. A színház nem kultúrnövény, ahogy a hatalmasságok vélik, esztétikai dogmák szerint nem lehet ápolni, hiába akarják a kritikusok. A színház gyom, felüti a fejét akárhol, ahol csak emberek tanyáznak.

2018. szeptember