Múltba néző messzelátó

Nemrég megjelent a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem múltját feldolgozó könyvsorozat második kötete. Az intézmény saját kiadója, az UartTPress gondozásában megjelentetett kiadvány A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei II. címet viseli, bemutatójára az idei Vásárhelyi Forgatag keretében, szeptember elsején került sor a vén diófa alatt, a Teleki Téka udvarán. A kötetet laza és hangulatos beszélgetés keretében ismertette Demény Péter, aki méltatóként és moderátorként a jelen lévő szerzőket – Albert Máriát, Ungvári Zrínyi Ildikót, Csép Zoltánt, Balási Andrást, Kovács Leventét és Lázok Jánost kérdezte. A résztvevőket és a szépszámú közönséget Lázok Klára, a Téka igazgatója üdvözölte, majd elkezdődött a beszélgetés azon könyv kapcsán, amely az intézménytörténet második köteteként Éghy Ghyssa, Lohinszky Loránd, Gergely Géza, Tarr László és Csorba András portréi mellett az 1962–1976 közötti időszakról készült tanulmányokat tartalmazza. 

– A kötet a sorozat második része, amelynek ezúttal is az intézet történetei címet adtátok. Miért? Gondolom, nem az anekdotákra gondoltatok – tette fel első kérdését Demény Péter.

– Erősen kardoskodtam e kifejezés mellett – válaszolta sorrendben elsőként Ungvári Zrínyi Ildikó. – Egyrészt a mai történetírás azt mondja, hogy nincsenek egyedül érvényes történetek, és erre mi is rájöttünk: folyamatosan átrajzolódó valóságokkal foglalkoztunk. Másrészt mi, kutatók mindannyian más korcsoporthoz tartozunk, és másként is láttuk ezeket a történeteket – az erőfeszítés volt közös, hogy ezeket kortárs módon elérhetővé tegyük. Igyekeztünk, hogy az információkat, a tényeket közvetítsük a ma számára.

– Kinek-kinek hogyan alakult ki, hogy miről ír? Hogyan lehet megőrizni a frissességet egy olyan kutatás kapcsán, amely régóta zajlik, és hogyan alakultak ki az összefüggések?

– Minden olvasóval is alakul ez a történet – tette hozzá Albert Mária. – Számomra e kötetben két olyan folytatás van, amely az első kötethez is kötődik: az egyik a színházi fotók tematikája, a másik Tarr László portréja, aki Szabó Ernőt tartotta mesterének, a Szabó Ernő portréja pedig az első kötetben kapott helyet. Reméljük, hogy ez a könyv élővé válik, az emberek olvasni fogják – a színház nagyon mulandó dolog, ugyanakkor nagyon erős. Néha emberek úgy is képesek emlékezni, hogy másoktól hallottak egy történetet. 

– Vannak itt olyanok, akik belenéznek ebbe az időkapszulába, én kivételesen benne ültem, onnan jövök ki – árulta el Kovács Levente. – Mindennek, amit itt olvashatnak, én szemtanúja voltam, részt vettem a hazugságokban is, amelyek segítettek túlélni bennünket. Nagy kérdés, hogy ki látja mindezt jobban? Azok, akik e korszak után születtek, vagy azok, akik benne voltak? Húsz éven keresztül én vezettem a jegyzőkönyveket, rektori utasításra készítettem munkaterveket. Ezeknek háromnegyede nem igaz, de meg kellett írnunk őket, mert nem akartunk támadási felületet adni egy olyan rendszernek, amely sunyin azt nézte, hogy hogyan lehet minket eltaposni: hozzászólásokkal gazdagított jegyzőkönyvek születtek például gyűlésekről, amelyek nem is történtek meg, és hasonlók. De nagyon örvendtem annak, hogy különböző életkorú kollégák érdeklődnek e korszak iránt. Kölcsönösen meglepődtünk bizonyos dolgokon, a közös munka rendkívül érdekesnek bizonyult, és ez az üdeséget is igencsak elősegítette. Lehetséges, hogy amit megéltem, annak van egy másik megközelítési módja is, és ezek a módok konfrontálódnak a beszélgetések folyamán. Jellemző példa a színpadi fényképek, előadásképek esete. Marx József fényképezett, én voltam a segédje. Képeinek 75%-a nem található az illető előadásokban, mert átszerkesztette a dolgokat, olyan szereplőket hozott össze egy fotó erejéig, akik az adott előadás során a színpadon nem is találkoztak. Nem dokumentarista fényképeket hagyott ránk, hanem bennük van az alkotó személyes vonása is. Ez is a munka érdekességét adta: van hangulat, atmoszféra, álom, de nem történt minden ugyanúgy, ahogyan azt a kép megőrizte. 

– A Tanár Úrtól én is örököltem a jegyzőkönyvkészítés módszertanát… – jegyezte meg heveny közönségi felnevetés közben Balási András. – Visszatérve a kötetre, azért történetei, mert nem lehet mindent megírni: nagyon árnyalt történetek is léteznek, és kényes dolog, hogy ki hogyan emlékezik rájuk, mit szűr le belőlük. Igen érdekes interjúkat készítettem a kutatás alatt, és kiderült, hogy egy esemény kapcsán létezik hat-hét történet is. A színház nagyon ki van téve a feledésnek, nekünk pedig meg kell írnunk azokat a dolgokat, amik történtek, mert egy szép nap nem lesz, aki továbbadja, elmesélje. Az anyag kutatható, nyilvános, lehet vele foglalkozni, és mi nyitottak vagyunk arra, hogy a továbbiakban is foglalkozzanak vele. 

Lázok János hozzátette: – Két olyan ember került a munkám középpontjába, akik nem kerültek soha színpadra, de jelentősen hozzájárultak a színművészeti egyetemen születő produkciókhoz: az egyikük Szabó Lajos, az egyetem rektora, aki 1946-tól 1976-os nyugdíjazásáig állt az intézmény élén – vele költözött át az egyetem Kolozsvárról, ’54-ben pedig megalapítója volt a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetnek. Ennek ellenére a fiatal generációk sokat nem tudtak róla. A 30 évnyi helytállásának nyomait kívántam feltárni. Két, eleddig szinte ismeretlen drámáját sikerült előkeríteni: ezek közül az elsőt Kolozsváron játszták 1943-ban, és ő rendezte, de csak a rendezői szöveg maradt fenn, ebből próbáltam rekonstruálni az eredetit. A kancellár című drámája pedig nem jelenik meg a bibliográfiákban, holott ugyanolyan mély eszmeiség jellemzi, az erdélyi magyar értelmiség akkori drámáját ugyanúgy tárgyalja, mint az Egy lócsiszár virágvasárnapja. 

– Szinte érezhető, hogy mennyi szenvedély van minden egyes tanulmány, dokumentum, portré mögött. 

– Az üdeség kapcsán megjegyezném, hogy másképpen nem is lehet kutatni, csak rugalmasan: például egy olyan helyzet kapcsán, mint a Marx József fotói, amelyek esetében Kovács Leventéhez fordultunk minden kérdéssel – mondta Ungvári Zrínyi Ildikó. – A korabeli művészetfelfogást és a fotó természetét kellett figyelembe venni. Ő a fotót nem dokumentumnak tekintette, hanem kreatív alkotásként használta, például akkor, amikor takarásból fényképezett, egy olyan szögből, ahonnan a néző sohasem láthatta a jelenetet. Ugyanez történt akkor is, amikor az adott színésznő arcát egy tükörben fotózta le. Mindez a nézés természetére hívja fel a figyelmet: hiszen e fotók csupán poros, vizes tárgyak voltak, amelyek nem hordozzák annak lenyomatát, ahogyan a korabeli néző nézte az előadást, így azt a valóságot kellett felmutatnunk, amely a korabeli néző életét jellemezte – ide tartozott a Tutun, a Lila Bár, a Cementlapok, a Szent Anna-tó. Számomra is érdekesség volt a kutatás: Gergely Géza rendező portréját írtam meg, ahol egy eltűnt évet kerestem, az 1952 és 1953 közötti évet, amelyről nemigen született feljegyzés. Ez az eltűnt év egy messzelátóvá vált, amellyel olyan dolgokat láttam meg, amelyekre nem számítottam: például jelentéseket, amelyeket kispolgári származása miatt írtak róla.

– Egy olyan kort kellett vizsgálnom, amelyben még nem éltem, de ez egy üdítő időutazás volt – jegyezte meg Csép Zoltán. – Én a kritika szerepével és nyelvével foglalkoztam, nagyon gazdag az az egykori sajtóanyag, amely a végzős hallgatók vizsgaelőadásaival foglalkozik. A nézőpontok itt is metszik egymást, és ettől tud ez az időkapszula továbbszáguldani napjainkig – hallottuk a szerzőktől, végszóként pedig Albert Mária elárulta: a kötet megjelenését a Communitas Alapítvány támogatta, hozzájárult a Studium-Prospero Alapítvány is. A szerzők mellett két volt tanítvány is segédkezett a könyv megjelenésében: Kovács Emőke és a kötet szerkesztője, Fekete István. A szöveget Szőcs Katalin gondozta, a mellékleteket Kölök Birtalan Zsolt szerkesztette, a borító pedig Bartha József munkája.