Móricz Zsigmond a marosvásárhelyi Református Kollégiumban
Sorsom úgy hozta, hogy most, Móricz Zsigmond halála 70. évfordulóján sem tudom személyesen felolvasni emlékező írásomat. Remélem, az öreg diákok közül vállalja valaki, ahogy hét évtizeddel ezelőtt egyik osztálytársam megtette. Köszönet érte.
A Református Kollégium – Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Körének mostani világtalálkozóján, sajnos, 90 évesen, egészségi állapotom miatt nem tudok részt venni. Így ezúton küldöm meleg üdvözletemet minden résztvevőnek, akik közül néhányan még talán ismernek. De küldöm a Kollégium és Bolyai líceum minden diákjának, azok részéről, akik átélték a 40-es éveket, emlékezve háborúban elpusztult osztálytársaimra, tanárainkra és későbbi iskolatársaimra is. Hosszú életem során, a diktatúra legsötétebb éveiben is csak segítettek. Mert ezekből a nehéz időkből egyetlen kollégiumi tanárra és tanulóra sem emlékszem, aki méltatlanul viselkedett volna társaival és a magyarság ügyével szemben.
Sorsom úgy hozta, hogy most, Móricz Zsigmond halála 70. évfordulóján sem tudom személyesen felolvasni emlékező írásomat. Remélem, az öreg diákok közül vállalja valaki, ahogy hét évtizeddel ezelőtt egyik osztálytársam megtette. Köszönet érte.
1941. május 21-én a Kollégium udvarán az egész iskola ifjúsága fogadta, és lelkesen tapsolta meg Móricz Zsigmondot, amikor annyit mondott: „Fiacskáim, nőjetek csak szépen.” Az iskola részéről Szabó József igazgató, Molter Károly író tanárunk és Nagy Endre volt igazgató, a Kemény Zsigmond Társaság alelnöke fogadta. Ekkor találkoztam vele először, találkozásaim jól példázzák, hogyan viszonyult az ifjúsághoz. Középiskolás, 19 éves ifjonc voltam, amikor bekopogtam hozzá, Székely József marosvásárhelyi bútorgyáros házába, a Kemény Zsigmond utcában. Szigeti József magyartanárom mondta meg, hol van megszállva. Móricz megtehette volna, hogy kiüzen a háziasszonytól, aki bejelentett, hogy nincs ideje foglalkozni velem. Mert dolgozott, a nyitott ablakból láttam, hogy íróasztalnál ül. De nem küldött el. Igaz, egy öreg költő, Bartha István, egyik osztálytársam apja is bekopogott hozzá nem sokkal énutánam, aki verskötetét adta át. Vele keveset foglalkozott, átvette a neki ajánlott könyvet megköszönve, ígérte, hogy elolvassa. Ezzel befejezte a vele való beszélgetést, mert velem akart foglalkozni. Én előadtam, hogy Tolnai-emlékek után szeretnék kutatni, aki Marosvásárhelyt volt pap, hosszú ideig a 19. században, de valósággal el kellett menekülnie a városból. Móricz figyelmesen végighallgatott, és pontos, biztató útbaigazítást adott. „A nagyon öregeket keresd meg, akik ismerhették Tolnait, vagy szüleiktől hallottak róla. A levéltárakban is kutass, ha találsz valami érdekeset, keressél meg, amikor visszajövök a Székelyföldről.” Felírta nevemet és a Kollégium címét arra a könyvre, melyet az öreg költő adott neki. „Így nem veszítem el” – magyarázta.
Elköszöntem, nem akartam fenntartani, megkaptam a feladatot és biztatást.
Este a Kollégium dísztermében a Kemény Zsigmond Táraság szervezésében találkozott Móricz a marosvásárhelyi közönséggel és a Kollégium ifjúságával. A felsős diákok a karzatot töltötték meg, a közönség a földszintet. Annyian voltak, hogy moccanni sem lehetett. Móriczot Nagy Endre köszöntötte, majd ezután Jancsó Adrienne, akkor induló fiatal színésznő és versmondó Ady Levélféle Móricz Zsigmondhoz című versét adta elő. Később Móricz Virágnál olvastam, hogy „dühöt keltett benne” és „ha jelenlétében szavalták, menekült, mert a hideg lelte tőle”. Ezt ekkor nem tapasztaltam, mert Móricz sokszor pillantott az igen csinos fiatal leányra, aki olyan színvonalon adta elő az Ady-verset, amiből sejteni lehetett sikeres jövőjét. (Később Jékely Zoltán költő felesége és Kossuth-díjas előadóművész lett.)
Jegyeztem az est eseményeit s főként Móricz bevezető mondatait Tolnairól. Gyermekkorában – mondta – legnagyobb hatással Jókai Bolondok grófja és Tolnai regényei voltak reá. Felolvasta a Kelet Népében megjelent Tolnait ismertető cikkét, és azzal a meglepő kijelentéssel fejezte be, hogy Tolnai ébresztését legalább olyan fontosnak tartja, mint saját írói munkásságát. Ezután felolvasta vagy inkább előadta Ebéd című elbeszélését, mely nagy tetszést aratott a közönség és az ifjúság körében. Az előadás után a diákok körülfogták aláírásért, de azt mondta, csak könyveibe írja be a nevét. Néhánynak sikerült az internátusból előkapni egy-egy könyvét.
Míg a Székelyföldet járta, összegyűjtöttem a Városi Könyvtárból Tolnai megtalálható műveit, elolvastam, és közben öregektől gyűjtöttem anyagot. Olyannal is találkoztam, aki még hallotta a szószékről beszélni, de legtöbben szüleik elbeszéléséből ismerték a „revolveres pap” történetét. Ugyanis Tolnai nem titkolta, hogy a legnagyobb fenyegetettsége idején revolvert tartott és hordott, a személye elleni támadás elriasztása végett. Azt is megtudtam, mi volt az oka annak feneketlen gyűlöletnek, ami körülvette. Jó néhány vásárhelyi polgár és arisztokrata magára ismert regényalakjaiban, és a leleplezést, kifigurázást nagyon rossz néven vette.
Ekkor már megértettem, Móricz miért tartotta fontosnak Tolnai ébresztését és éppen Marosvásárhelyt. Általában a helyi potentátok leleplezése, sikkasztásai, hatalommal való visszaélései voltak Tolnai regényeinek témái a kiegyezés utáni időkből, melyeknek félreérthetetlen vonatkozásai voltak arra a korra is, melyeket Móricz regényeiben, novelláiban ábrázolt.
Móricz székelyföldi útjáról később Bözödi Györgytől és Nagy Imrétől sok érdekes momentumot megtudtam, melyeket a visszaemlékezők nem említettek, vagy nem tartottak fontosnak említeni. Bözödön annyira összemelegedett az emberekkel, hogy később, évtizedek múltán is emlékeztek rá és emlegették. Egy öreg asszony, aki a nagy karimájú szalmakalapokat varrta, Móricz kívánságára neki készített egyet, mellyel Leányfaluban a kertben dolgozott. Több fénykép is volt róla ezzel a kalappal. Egyik fényképére, melyet Bözödi Györgynek adott, ezt a versikét fabrikálta: „Bözödön örömöm örökös, Györgyöm!” Ezzel a bözödiek ö-ző, a szögediekre emlékeztető nyelvjárását idézte. Nagy Imre mesélt a portrérajza nehézségéről, milyen nehezen kapta el karakterét. Készített néhány rajzot, s meg akarta festeni, de erre nem került sor. Látogatása egybeesett Hóman Bálint csíkszeredai látogatásával, így a megyei és városi vezetőségnek eszébe sem jutott, hogy Móricz Zsigmonddal foglalkozzék. Ekkor kapta Nagy Imrétől azt a metszetet, melyet közölt a Kelet Népében, és Juhnyírás a székely havasokban címmel jegyzetet írt alája. Ha valami értéket talált, azt közölte a Kelet Népében. Karácsonyra küldtem egy üdvözlő lapot a Mátyás-szobor fényképével, ezt láttam viszont a Kelet Népe újévi számában.
Mikor visszatért székelyföldi körútjáról, beszámolót tartott tapasztalatairól, és a Kollégium dísztermében felolvasta Szombatosok közt című riportját, melyet a bözödújfalui „székely zsidókról” írt. Ismertette a szekta múltját, melyet Bözödi György tárt fel és kutatott ki és az akkor már életüket befolyásoló nehézségeket. Ez az egyre nyíltabban antiszemitázó világban kiállás volt a szélsőjobb és még inkább a kormány zsidókat korlátozó politikájával szemben. Másnap délután megkerestem a Transsylvania Szállóban, mert érdekes anyagot találtam Tolnairól a városi levéltárban, és bizonyítani akartam, nem feltűnni akaró diák vagyok, hanem dolgoztam is, ahogy Zsiga Bácsinak megígértem. Bőséges anyagot kaptam egy eseményről: kollégiumi diákok, fiatalok fáklyás zenével akarták köszönteni Tolnai Lajost írói jubileuma alkalmával, de a rendőrkapitány ezt megtiltotta. Felolvastam a rendőrkapitány indokolását, mely ekképpen szólt: „a megtisztelni szándékolt egyénnek írói működése nem egy bizonyos napon kezdődik, hanem valószínű egy évtől számíttatik, és ezért nem lehet a tüntetésre egy különös napot kitűzni.” Móricz nevetett az ostoba kifogáson, és megjegyezte: „a rendőrkapitányok, úgy látszik, akkor sem voltak okosabbak, mint ma.” Megdicsért, és kért, hogy küldjem be az anyagot a Kelet Népe szerkesztőségébe. De ha még találok valamit, keressem meg másnap Molternél, mert ott lesz délután és az anyagot viszi magával.
Ezt újabb biztatásnak vettem, és másnap beállítottam Molterékhez a Bolyai-házba, melyet jól ismertem, mert Molter Károly magyar- és némettanárom volt a Kollégiumban.
Nagy társaság közt találtam, megálltam az ajtóban, és Móricz Zsigmond bemutatott: „Legfiatalabb Tolnai-kutatóm!”. Kérdezte: mit találtam még?
Kezdtem felsorolni, hogy Tolnai melyik regényalakjának ki volt a megfelelő személy.
Ekkor Sényi László császári, királyi kamarás, aki a Kemény Zsigmond Társaság titkára volt, ingerülten közbeszólt: „Ugyan kérem, ezek közismert dolgok, már régen megírták!”
Meglepődve láttam, hogy Móricz felállt hirtelen, az ajtóhoz lépett, és hívott: „Gyere, mondd csak tovább!” Mikor kint voltunk az előszobában, megjegyezte: „A kamarás úr nem szereti, ha a régi dolgokat emlegetik! Írj le mindent, amit megtudsz róluk, a neveket is. De látom, még hoztál valamit.” Elővettem az összes Tolnai-könyvet, amit a könyvtárból kivettem. Egy részüket ismerte, de a Költemények című kötetet kézbe vette és belelapozott. „Ez még nem járt a kezemben.” Keresgélt és megtalálta a Szegény vándorló legényről című verset. „Ezt az elemi iskolában tanultam”. Hangosan olvasni kezdte az utolsó versszakot. Megható volt ez a pillanat, gyermekkorára emlékeztette.
Valaki beszólt, hogy indulni kell a repülőtérre. „Küldj be mindent a Kelet Népéhez, ha Pesten jársz, keress meg a szerkesztőségben” – mondta, s eltette táskájába a vastag borítékba rakott iratanyagot.
Néhány nap múlva nevemre, a Kollégiumba megérkezett a Kelet Népe, és azután rendszeresen kaptam a lapot, megszűnéséig, pedig nem fizettem elő. Ez volt Móricz Zsigmond ajándéka. Ennek meg is volt a hatása, osztálytársaim közül néhányan megrendelték, mások elkérték tőlem: ezután lett az önképzőköri összejövetelek vitaanyaga a népi irodalom. Ez kiegészült a Püski-féle könyvbarát-mozgalommal, melynek lelkes terjesztője lettem. Mikor társaim megtudták, hogy nyáron Budapestre megyek, Nagy Pál, Fey Laci, Gálfy Zoltán osztálytársaimmal összetanakodtunk, hogy diáklapot kellene indítani a népi írók és Móricz szellemiségének népszerűsítésére. „Forrt a bor” Móricz látogatása után a marosvásárhelyi református kollégiumban is, de Kolozsvárt is. Lapcsinálási terveinkről Szabó Jóska igazgató hallani sem akart, így a Móriczcal való ismeretségem révén én kaptam „megbízást” a fiúktól, hogy szerezzem meg támogatását ehhez a „nagy ügyhöz.”
Újabb Tolnai-anyaggal megrakodva, a nyári vakáció kezdetén utaztam életemben először Budapestre, és első utam egyenesen a Kelet Népe szerkesztőségébe vezetett, a Pester Lloyd Nyomdában találtam meg azt a kis szobát, ahol a számomra legjelentősebb lap készült. Móricz nem volt bent, Jócsik Lajossal találkoztam, akit írásaiból már ismertem, ő is tudott rólam, a Tolnai-adattár marosvásárhelyi „szállítójáról”. Átvette az újabb anyagot, s megmondta, Zsiga Bácsi aznap nem jön be a szerkesztőségbe, de talán a Központi Kávéházban délután megtalálom.
Beültem a kávéházba az ajtó mellé, türelmesen várakoztam. A pincér ültetett le, mikor megmondtam, kit várok.
Amikor Móricz bejött, siettem eléje és köszöntem. Rám nézett, s azt kérdezte: „Ismerlek, mondd meg, honnét?” Mikor megmondtam, hogy Marosvásárhelyről, intett, hogy menjek vele. Egy asztalnál már várta két fiatalabb ember, akik felállva köszöntötték. „Legjobb Tolnai-kutatóm” – mutatott be Móricz, leültetett és tejeskávét rendelt nekem, magának feketét. „Olyan jó kávét ittam tegnap, oda kellene járjunk ezután.” A két fiatalember élénk érdeklődéssel próbálta kitalálni, melyik budapesti kávéházban?
– Esztergomban – nevetett Móricz, hogy sikerült a beugratása. Aztán elmesélte, hogy a kávéház teraszán ült, odajött egy fiatalember, tehetséges költő, több verse jelent meg a Kelet Népében. Arra kérte, segítsen, neki életfontosságú, hogy versei megjelenjenek a Tolnai Világlapjában, mert menyasszonya családja csak ezt olvassa. „Kiválasztottam néhány versét – mesélte Móricz –, melyek nem voltak olyan jók, hogy Tolnai bátran le ne közölje. Elküldtem Tolnai Simonnak, akit régebbről ismerek. Kértem, hogy ennek a fiatal költőnek közölje néhány versét. Erre Tolnai azt írta, hogy ő már nem vesz részt a lap szerkesztésében. Mutatta a levélen a címet, amire az volt írva: Forrás Nyomda. „Így múlik el – mondta szomorkásan – máról holnapra, ami évtizedek óta fennállt. Nem volt rossz szerkesztő – emlékezett Tolnai Simonra – csak elismert íróktól közölt elbeszélést, verset, leginkább már közölt írásokat. De mindig megfizette. Három pengőt darabonként. Oda lehetett adni egy írást többször is, mert nem olvasta el, küldte a nyomdába. Felét előre fizette, a többit, miután megjelent. Ez a lap volt s még ma is a középosztály egyetlen szellemi tápláléka.”
Előhozakodtam lapcsinálási tervünkkel, amit osztálytársaimmal együtt főztünk ki.
– Hű olvasója leszek – mondta Móricz tréfásan, de gúnyosan is, hogy értsem próbálkozásunk naivitását. Mikor elmondtam, hogy igazgatónk nem engedi meg, megjegyezte: ő sem engedné, ha igazgató lenne. Feltette a kérdést, mit akarok csinálni: lapot szerkeszteni vagy iskolába járni? Én gondolkozás nélkül vágtam rá: lapot szerkeszteni. Móricz tovább kérdezett, hogy rávezessen az élet valóságára. Kérdezte: eljönnék-e a Kelet Népéhez? Én persze lelkesen válaszoltam, akár azonnal is. Nem vettem észre az ugratást, Móricz azonban lehűtötte lelkesedésemet: „Érettségi nélkül nincs helyesírás – mondta kijózanító véleményét. Be kellett látnom, igaza van, még két évem volt hátra az érettségiig. Azért biztatott, hogy gyűjtsek anyagot Tolnairól, írjak a Kelet Népének, olvassak minél többet, s az iskola mellett ez elég feladat lesz, nem lesz időm szerkesztősdit játszani.
A háború, amely akkor már elkezdődött, amúgy is beleszólt volna terveinkbe.
Nem sejtettem, hogy ekkor találkozom vele utoljára. Még küldtem anyagot a Kelet Népének, cikket is írtam, ami megjelent. Olvastuk és vitattuk a Kelet Népében meghirdetett móriczi figyelmeztetést: „Ne politizálj, építkezz!” Támadást kapott ezért jobbról és balról egyaránt. Lelkünk mélyén egyetértettünk vele, különösen 1942 elején, amikor kiderült, hogy a német villámháború illúziója az orosz fronton megbukott. Ekkor már éreztük, ez a móriczi jelszó minket, fiatalokat óv attól, ne higgyünk a politikai ígérgetőknek, kalandoroknak, mert senki sem tudja, mit hoz a jövő. Az őt ért támadások kijózanítólag hatottak még a balról jövő sugalmazásokkal szemben is, hogy a hitleri birodalom bukása hozza meg boldog jövendőt Magyarországnak. A szovjet győzelem nem ígért boldog jövendőt. Ezt erősítette meg Móricz halála után Németh László balatonszárszói előadása és Kodolányi Zárt tárgyalás című könyve.
Móricz halála után, 1942-ben a tanévkezdés után néhány héttel olyan megemlékezést szerveztünk a Kollégium dísztermében, melyen nemcsak a Kollégium diákjai, de a város közönsége is részt vett. Ekkor már betegség miatt kimaradtam, magántanulóként tanultam. Emlékező írásomat Gálfy Zoltán olvasta fel a közönségnek. Ez a szöveg azután Zsiga Bácsi címmel megjelent az Ifjú Erdélyben.
Móricz szellemisége Erdélyben tovább élt és termőre fordult az akkori ’20-30-as nemzedékben a háború utáni megszállás éveiben is. Ennek szellemében kezdeményeztem a Móricz Zsigmond Kollégiumot, és ragaszkodtunk a nevéhez, mert az egyetemes magyarsághoz, a magyar irodalom és kultúra egységéhez való tartozásunkat szimbolizálta. A népi kollégiumok, népfőiskolák szervezése mind abból a fészekből nőtt ki, amelyet Móricz Zsigmond rakott írásaiban és a Kelet Népében. Így lettünk mi a „harmadik nemzedék”. Kós Károlyék az első, az Erdélyi Fiatalok, a Hitel és Termés írói a második, a harmadik pedig a Március-kör, Cseres Tibor, Imreh István, Derzsi Sándor, Lőrinczi László indulása után, a Móricz Kollégium fészkéből kirepült Sütő András, Fodor Sándor, Bajor Andor, jómagam és sokan mások. Ez lett tehát az erdélyi harmadik nemzedék. Tudatosan vállaltuk a magyar szellemi, irodalmi és tudományos élet huszadik századi folytonosságát a magyar történelem legsötétebb diktatúrájának korszakában is.
Gödöllő, 2012. augusztus 30.
Katona Szabó István
