Lapozó

Ő emeli már megfáradt testét/ nyílnak előtte a téglafalak/ a vityebszki éjben lebegett ígyen/ ama bozontos Chagall-alak// elhúz a kémények sűrűjében/ a tornyok baglyaihoz beköszön/ s csodájára hogy visszahuhognak/ bimbót bont arcán a gyermeköröm. (Vári Fábián László). Miközben én a rám zúdult szakmai tennivalóimmal voltam elfoglalva, mások, a romániai magyar irodalom, művelődés legismertebb személyiségei a kisebbségpolitikában vállaltak vezető szerepet. A nevek ismertek: Domokos Géza, Markó Béla, Sütő András, Cs. Gyimesi Éva, Kántor Lajos és mások. Ez így volt természetes, hiszen a kisebbségpolitika jelentős mértékben nyelv- és művelődéspolitika, annak elérése, hogy az anyanyelv korlátozás és megkülönböztetés nélküli használatának legyenek meg a törvény által is biztosított terei és intézményei. (Péntek János). Nem hagyhatjuk magára a nyelvet, ezt ismerték fel a nagy elődök is, 

élükön Kazinczyval, akik a nyelvet elsősorban mint eszközkészletet és szabályrendszert gazdagították. A nemzeti gondolat formálódásának és küzdelmeinek idején a latinnal szemben sikerült hivatalossá tenni a magyar nyelvet. (…) A magyar nyelvért folytatott évszázados küzdelmek után a mi korunkban már inkább a nyelvet formáló ember felé fordult a figyelem. (Juhász Judit). A Petőfi Irodalmi Múzeum tagintézményeként működő Magyar Nyelv Múzeuma sajátos helyszín a magyar közgyűjteményi rendszerben. Hosszú évtizedek után ez volt az első olyan épület, amely múzeumnak épült, s ez szimbolikus. A nyelvmúzeum alapja nem egy tárgyi hagyaték volt, amelyet el kellett helyezni, nem is egy üres kastélyt kellett megtölteni. A nyelvmúzeum egy eszme intézményesítése: a magyar nyelv, anyanyelvünk, nemzeti identitásunk, kultúránk alapja, közös kincsünk, melynek megőrzése, továbbadása, minél jobb megismerése kötelesség és felelősség. Ennek az eszmének, illetve küldetésnek, feladatnak ad módszertani, muzeológiai, közművelődési gyakorlatot (és persze elméletet is) az intézmény. (Nyiri Péter). A későbbiekben még inkább bebizonyosodott, hogy poétikus, képes beszéd az emberek szívéhez, lelkéhez eljuthat ugyan, a közönség is értette a színpadon elhangzó metaforikus „virágnyelvet”, ráhangolódott a kettős értelmezésre, amivel egyébként a cenzúra is elnézőbbnek, engedékenyebbnek mutatkozott, a hatalom azonban egyre gátlástalanabbul igyekezett véghezvinni kisebbségveszejtő szándékát. 1989 végén megbukott, de aztán hamar kiderült, a rendszerváltozás se azt hozta, amit a romániai magyarság remélt. Bekövetkezett Marosvásárhely 1990-es „fekete márciusa”, Sütő András tragédiája. (Nagy Miklós Kund). Az újságíró és szerkesztő Dsida 1930 és 1935 között egyidejűleg három lapnak dolgozott: belső munkatársa volt a Pásztortűznek és a Keleti Újságnak, kolozsvári tudósítója/riportere a nagyváradi Erdélyi Lapoknak. Megélhetési kényszerből és hivatástudatból. És tette mindezt – súlyos betegen, veleszületett szívbajával küszködve. Aki most veszi kézbe vagy olvassa újra Marosi Ildikó körültekintő és gazdag háttéranyaggal készült válogatását, a Séta egy csodálatos szigeten című Kriterion-kiadványt (Második kiadás, 2015), annak nem marad kétsége afelől, hogy Dsida Jenő a kulturált újságírás és az ízléses lapszerkesztés igényszintjét hagyományozta ránk. Pontosabban: ezt is. Ezeken az írásokon ma sem érezhető az újságírói rutin. Nyelvezetük éppolyan áttetszően pontos és érzékletes, akárcsak a költészetéé. Bármiről ír, a provincializmus távlattalanságát igyekszik meghaladni. A szépírók közül talán csak Kosztolányi tudta úgy szeretni – és művelni! – az újságírói műfajokat, mint Dsida. (Cseke Péter). Korunk, 2018. július. Anyanyelv és irodalom.