Lapozó

• 2015-02-20 13:46:59

• Kaáli Nagy Botond

S ha úgy szerettem vajon élni/mért nem tudtam mindig mindig/benne hinni és úgy remélni/hát mondj rólam nekem valamit/meddig vagyok lehetek itt/meddig tiktakolnak a csókok/lélekkabátomon a foltok.

S ha úgy szerettem vajon élni/mért nem tudtam mindig mindig/benne hinni és úgy remélni/hát mondj rólam nekem valamit/meddig vagyok lehetek itt/meddig tiktakolnak a csókok/lélekkabátomon a foltok. (Demény Péter). A bűnös mindig egyedül van, ha társai volnának, talán nem is lenne bűnös... És istenigazából csak vallatójának és bírájának széles, férfias vállán sírhatná ki magát, egy eszpresszóban mondjuk, amely maga az alvilág, a hűtőpult síri fényében sápadt vízihulla-krémesek és vidám, mérgező cukormázzal bevont tortaszeletek fölvonulása egy falusi búcsú harsány színeiben. (Csontos Erika). Új nap tolat, tolakszik – nem köszön./ Sárgásvörösen hullok alá – csak ez maradt./Elsírja magát a torz komédiás,/mezítláb áll békévé bogozott ég alatt/a háború utáni frontátvonulás. (Keszthelyi György). Ma például a csillagokat is lehoznám az égről, ha a családom úgy akarná, és még csak el sem fáradnék közben, újságolta a közösségi oldalon. Még egy videót is megosztott, amin lelkendezve sorolta, mi mindent fog készíteni aznap. Barnára sült, ropogós kiflik kerülnek ki a konyhámból, búgta, forrónadrágban és mélyen dekoltált felsőben imitálta hozzá a tésztagyúrást, a férje meg lelkesen lájkolta ezt is, ahogy a legtöbb bejegyzését. Zsoldosék nem értették. (Gáspár-Singer Anna). Est érkezésekor levelet írok/a jövőnek;/írásjegyek soraival születik meg/a váratlan, véges béke/a mondat pontján túl,/kitekintünk az időtlen kertre/a madárröptű jelen ablakából,/a hold növekvő golyóját figyelve,/utolsó sétára készülvén a túlsó világba lépés/nyugtalan éjszakája előtt,/hallván már/a hívást az álombeli átváltozás/országaiból. (Ungvári László Zsolt). „Van kedved eljönni kutyát sétáltatni?”, hangzott el tehát a kérdés, szinte ő maga is meglepődött, ahogy ott ült azon a piros kanapén, nem tervezte előre, csak a fejében összetolult vágyak és gondolatok nyomták ki belőle, csakúgy, mint ahogy Emma sem volt azonos az önmaga által adott válasszal, „kutyát sétáltatni? milyen hülyeség”, mondta, de aztán kikukkantott a gép mögül, a szeme mosolygott, mintha azt üzenné, nem érdemes a szavakkal törődni. „Igen, van egy farkaskutyám, pár hónapos, felmehetnénk esetleg a libegőhöz”, válaszolta Max. (Hidas Judit). És már az sem érdekel régen hogy/akik száz-kétszáz év múlva élnek/megemlékeznek-e rólunk hogy legyőztük/a kiütéses tífuszt s egyéb fenéket//nem érdekel vágjanak ki minden erdőt/legyenek marhák kicsinységben is nagyok/unalmas ostoba piszkos az élet/ön meg fog halni én pedig halott vagyok. (Varga László Edgár). Látó, 2015. február.