Kezükben tollal…

Ha színészekre gondolt, kedves olvasó, eltalálta. De miért gondolt volna rájuk? Thália papjai, papnői nem feltétlenül az írásművészetben szeretnének remekelni. Ha mégis felüti bennük a fejét ez a vágy, mi értelme lenne ellenállni? Leülnek tehát, és írnak. Amikor idejük és kedvük engedi. Ki így, ki úgy. Verset farag az egyik, naplót vezet a másik, szellemsziporkákat sorjáztat a harmadik. Mások anekdotáznak, jeleneteket rögtönöznek, művészi hitvallást fogalmaznak. Regényekre, több száz oldalas emlékiratokra is hivatkozhatunk. Nem fokozom, színészek rövidebb, terjedelmesebb írásaitól roskadozhatna a könyvespolc. S még mi jöhet ezután, mikor már nem tollal, hanem komputerrel készül a blog?! Kiderül hamarosan. Egyelőre azonban még a Gutenberg-galaxis újdonságaira koncentrálunk. S a minap, amikor a sokat látott, sokat megélt színész író, Székely Szabó Zoltán Különjáratára próbáltunk felszállni a marosvásárhelyi Vár-lak barátságos megállójában, örömmel fedeztük fel, hogy nem egy, hanem egyből két kiadói újdonság tart számot a Nagyérdemű figyelmére. A szerző újabb humor- és anekdotagyűjteményéről s a hangulatos könyvbemutatóról lapunk már tudósított. Most a másik csemegéből próbálok falatnyi ízelítőt adni. Nem szokványos fogyasztanivaló. Nem mindennap jut ilyesmihez az ember: író, írogató színművészek antológiája, amint a kötet* alcíme tudatja. Siklós Endre válogatta, állította össze. Néhány fontos információval kiegészítve, érdemes idéznünk a hátsó borítóra kiemelt gondolatokat, a lényeg bennük van.

A kötetben 17 neves, ismert színész (Ambrus András, Békés Itala, Bíró József, Bodrogi Gyula, Császár Angela, Csernák Árpád, Dallos Szilvia, Dévai Nagy Kamilla, Huszti Péter, Koncz Gábor, Lázár Balázs, Papp János, Sinkovits-Vitay András, Sunyovszky Sylvia, Székely Szabó Zoltán, Szilágyi Tibor és Tóth-Máthé Miklós) most egy másik, közös oldaláról mutatkozik be: mindnyájan írnak, verset vagy prózát, pályájukról vagy más élettapasztalatukról, optimista vagy borús hangulatukról. Egy közös bennük: a színészek ebben a kötetben a művészi énjük egy másik ágáról tesznek tanúbizonyságot, mindnyájan szerzőkké válnak, hogy tollal a kezükben, írói tehetségük tudatában, tégláról téglára, kemény munkával újra és újra felépítsék e gyönyörű világunk nap mint nap lerombolt paradicsomi kertjét!

„A könyv – Darnói Tibor szavaival élve – kivételes színészekről szól. Olyanokról, akik több talentummal érkeztek. Több, és nem akármilyen talentummal! Írói, költői vénával is megáldottak, ami által megadatik számukra, hogy ne csupán mások gondolatait tolmácsolják, hanem a sajátjukat is megoszthassák velünk, művészi köntösbe öltöztetve. Mert mondani akarnak, hogy mi is halljunk. Mert mutatni akarnak, hogy mi is lássunk. Mert meg akarnak érinteni, hogy mi is érezzünk. És azt is sugallhassák, amire nincsenek szavak, de a sorok közül mégis »kiolvasható«. Lélektől Lélekig. Istenáldotta tehetségek. Szellemóriások. És boldogok.”

A fedőlapon a megszólalók portréja, bent, a szerzői fejezetek előtt egész oldalas méretben találkozunk az írók arcképével. Gombás Mónika, Ihász Veronika és Kádár Gabriella ihletett ceruzarajzai. A színészek többsége filmről, színházból, sajtófotókról tényleg ismerős, egyesek mifelénk is többször megfordultak, de aki valóban igazi hazai, s az erdélyi színpadok hosszú évekig a magukénak mondhatták, az Székely Szabó Zoltán. Tizenegy oldalt kapott a szerkesztőtől, humorral, szatírával töltötte meg azokat. Pár rövid krokit tallózunk belőle.

Székely Szabó Zoltán: Kezemben tollal…

Az utóbbi időben mindinkább csalom a Színházat az Irodalommal. Mert ő megértőbb: félárnyékban, félszegen, félrészegen, félálomban is enged írni. Ha véletlenül elakadok a szöveggel, én alszom rá egyet, nem a közönség. De ha a színpadon ágálásomat lehunyt szemmel nézik a nézők, magamban szívet tépő fájdalommal tépem a diplomámat. Viszont ha a remekművemet egy barbár /nem/olvasó kiveti az ablakon, még van esélyem rábukkanni az ócskapiacon. Mint nemrégiben egy író barátoméra.

 

Pajtás, a könyved nagy örömet szerzett.

Pedig meg sem vettem!

*

Két fontos éltető elemem: a humor és a bor. A humor: életforma. Megszabja a viszonyodat a rendszerrel, a környezeteddel, a főnököddel, a nőkkel… A humor életnedv, a szellem és a lélek Béres Cseppje. Rendben tartja az agyat, a gyomrot, ápolja a szerelmet és a barátságot, segít együtt élni a feleséggel és a reumával. A humor mindenről és mindenkiről mindent tud. Nem véletlen, hogy a diktátorok mindig a humortól lettek a legkomorabbak. És az sem véletlen, hogy parancsuralom alatt születtek a legjobb poénok. Mert a szellem és a lélek védekezik, öntisztít, no meg elégtételt vesz.

 

A bor iránti vonzalmam a nők irántinál is régebbi keletű. És őszintébb, mélyebb. Mert bor még nem csapott be, mindig azt nyújtotta, amit az első pohárral ígért. A bor már nem egyszer segített nőt felejteni, de fordítva ez még nem esett meg velem.

 

 

Egy vasárnapom

Színész vagyok. Kezdő. És házas. Anyósoméknál lakunk. Reggeli utáni parancs:

– Megyünk a lisznyói kertünkbe almát szedni!

– Ne tessék haragudni, de nekem ma is előadásom van. Kettő!

Indulnak. Az ajtóból hallom:

– Látja, Feri, csak most nősült, s már nem fogad szót.

Az előadás bukás. Mind a kettő. Szomorúan ballagok haza. Anyósom az ablakban. Az utcáról hallom:

– Látja, Feri, csak most nősült, s már ilyen későn jár haza.