A katasztrófa művészete

Jó nem sülhet ki abból, ha a hatalom avagy a hatóság beleszól az általa el- és fenntartott Színház működésébe. Még rosszabb eredményre vezet, ha a műsorpolitikát, a repertoárt próbálja megregulázni, ha a burkolt, de nyilvánvaló cenzúra réme fenyegeti a Társulatot.

Fotó: Bartha László

Jó nem sülhet ki abból, ha a hatalom avagy a hatóság beleszól az általa el- és fenntartott Színház működésébe. Még rosszabb eredményre vezet, ha a műsorpolitikát, a repertoárt próbálja megregulázni, ha a burkolt, de nyilvánvaló cenzúra réme fenyegeti a Társulatot. Tudja ezt minden, színházzal foglalkozó ember, és tudta Eduardo de Filippo is. Mi több, szavakba öntötte: őszinte szavakba és gúnyos, iróniával teljes életképekbe, az abszurd határát súroló helyzetekbe. Zsenijét dicséri, hogy e jelenetekbe formált helyzetek sorozata valóban életszerű. A komédia művészete című darabja remekbe szabott, fordított szituációt visz a színpadra, a komédia lényegét, a sarkaiból kifordított világot. Azt a valószínűtlen, mégis reálisnak tűnő állapotot, amikor nem a hatalom szól bele a Színház működésébe, hanem a Színház a hataloméba. A végkifejlet, mint olyan, tanulság. És ez nem más, mint a teljes katasztrófa.

De Filippo a múlt század hatvanas éveiben írt komédiája több egy egyszerű vígjátéknál. Groteszkké váló szituációkon keresztül nevettet, miközben sikerül a nézőt elgondolkodtatnia. A nápolyi származású, színészcsaládban született szerző korának aktuális színházi jellegű problematikáját feszegeti – kínos avagy sem, de ezek a gondok ma is, nálunk is időszerűek. Az örökös cenzúra mellett a színházi válság adódik fő tematikaként. A nézők elmaradozása, a repertoár kialakítása, a színházművészetet kedvelő, de teljes mértékben a populizmus és amatörizmus felől megközelítő, másnál mindent jobban tudó hatóság kedélyesen burkolt cenzúrája. A fentiek okán vitadrámaként indít a darab és a produkció, de – szerencsére – nem válik azzá.

A sztori amúgy egyszerű. Oreste Campese (Nagy István) sátra leég. Az úriember egy vándortársulat igazgatója, aki így szinte mindenét elveszíti. A nemrég beiktatott prefektushoz, De Caro kegyelmes úrhoz (Csiszér Lajos) folyamodik, aki – mint egykori műkedvelő színjátszó – szívesen látja őt. Hosszú vitába bonyolódnak a színház és hatalom viszonyáról, melynek következtében a státusától eltelt vezető kirúgja a társulatigazgatót, aki tévedésből magával viszi az aznap fogadóórára jelentkező, bemutatkozni kívánó helyi „előkelőségek” listáját. A bosszútól tartó prefektus paranoiás rohamában átrendezteti az irodát, és meghagyja titkárának, Giacomo Francinak (Kilyén László), hogy derítse ki: valóban az igazi lakosok jönnek-e hozzá, avagy Campese beöltözött színészei. A roham nem csitul, sőt, erősödik: a kisvárosi krém (köztük a körorvos, a plébános, a tanítónő, a patikus) olyan képtelen történetekkel és kívánságokkal érkezik, hogy a prefektus nem tudja eldönteni, színészeket lát-e avagy sem, és próbatételei következtében teljesen hülyét csinál magából. A végeredmény egy pergő, vitriolos humorban áztatott, totális zűrzavar, nézői felröhögésekbe mártott helyzet- és jellemkomikum a maximumon.

Kövesdy István talán legjobb marosvásárhelyi rendezését láthattuk a Kisterem színpadán (és nem csak). A műfaj szerzői meghatározása komédia – előjátékkal, és ehhez a rendezői koncepció is tartja magát. Szó sincsen elidegenítő hatásokról, a rendező azt kívánja, a közönség is része legyen az előadásnak, ezért mindent meg is tesz. A belépésre várakozó publikum nem engedtetik fel az emeletre. Előadáskezdéskor még a kistermi bejárat pénztáránál ácsingózik, mígnem a „helyiek” vezényletével le nem vezetik az alagsorba. A tekervényes folyosókra való belépésnél Veronesi hivatalsegéd (Kovács Botond) osztogatja az Olasz Köztársaság személyi igazolványait, amelyek nélkül nincs tovább. Végül, az alagsor egyik nagy termében, falanszteri környezetben találkozunk Campese színigazgatóval – valamint színésznőivel (Balázs Éva, Somody Hajnal és Fodor Piroska) –, aki éppen a perefektusnál előadandó szövegét próbálja egy olajoshordón. Ő is bebocsáttatásra vár a kegyelmes úrhoz, akárcsak a közönség. És a hivatalszolga (Henn János) intésére mindenki elindul a szűk lépcsősorokon a prefektusi iroda (azaz a Kisterem) felé, rezesbandai aláfestés (székelyvajai fúvószenekar) közepette.

Odafent más világ fogad. A főispán gazdagon berendezett irodájának stílje a barokk és biedermeier között ingadozik, súlyos stukkók, meleg tapéták és süppedős ülőgarnitúrák szegélyezik, az ablakon a kovácsoltvas tornácra látni. Itt találkozunk az enyhén ütődött Veronesit rekcumozó Giacomo Francival, majd berobog a hálóinges, hajhálós prefektus, aki sápítozni kezd a bemutatkozásra váró helyiek hallatán. De szívesen fogadja Campesét. Az előadás első jelenetei kevésbé pergőek, megengednek viszont több apró játékot, amelyek mind az önérzetes és szegény társulatvezető kiszolgáltatottságát, illetve a narcisztikus főispán hatalmát éreztetik. Utóbbi szeret ugyan vitázni, mégsem tűr ellentmondást, színházról alkotott gyermekded véleményének kifejtése során többször belebonyolódik az érveibe, miközben Campese következetesen kitart álláspontja mellett: a színház nemcsak szórakoztat, hanem fejleszti is az embert, a hatalom pedig, amellett, hogy támogatja és nyugodt körülményeket biztosít, nem szól bele az alkotás folyamatába. A néző elég érett ahhoz, hogy eldöntse, mi kell neki és mi nem. A prefektus felháborodik, amikor Campese meghívja őt egyik előadásukra, és kirúgja az általa addig tisztelt színház (mint magas művészet) képviselőjét. Itt ér véget a vita, és kezdődik a komédia. Mert ami ezután következik, abban több évszázad vígjátéki hagyományát olvasztotta egységes egésszé a szerző és vitte színpadra hozzá hűen a rendező. A prefektus paranoiás rohamában tesztelni akar, és átrendezteti az irodát. A helyiek látszólag sík hülyék, a körülmények groteszkek, és az események folyamatába belebolonduló főispán talajt veszt. Elsőként Quinto Bassetti (Sebestyén Aba) körorvos jelenik meg. A piperkőc, láthatóan idegbeteg figura legnagyobb problémája, hogy ha sikeresen gyógyít, akkor a lakosság a monumentális Krisztus-szobor elé teszi ajándékait és az Úrnak hálálkodik, de ha a páciens meghal, akkor őt akarják meglincselni. Igazolásképpen olyan sztorikkal hozakodik elő, amelyen a prefektus csak néz, a néző pedig betegre röhögi magát. Rögtön utána Salvati atya (Kárp György) robban be a színre. Az energikus plébános – miközben gesztenyével köpködi tele az irodát – azzal hozakodik elő, hogy egy helybéli vállalkozó kitagadott lánya megfenyegette: a templomban szüli meg törvénytelen gyermekét, a sekrestyés (Meszesi Oszkár) őrző-védő szolgálatainak ellenére. Lucia Petrella, gyaníthatóan elmebajos tanítónő (Tompa Klára) a hegylakó (Ciugulitu Csaba) és felesége (Fülöp Bea) sokadik gyermekének szándékolatlan megölésével vádolja önmagát, és büntetésért esedezik, míg Girolamo Pica patikus (Liviu Matei) engedélyének visszaszerzése érdekében az öngyilkosságtól sem tántorodik el. A prefektus pedig hol hisz nekik, hol nem. A rendezői koncepció érdeme, hogy e bizonytalanságot végig fenntartja, nem csak a főispánban, hanem a nézőben is. A karakterek rendkívüli színesek, egyéniek. Csiszér Lajos saját eleganciájában elvesző, határozott, de szűklátókörű, funkcionárius voltától megszabadulni képtelen, esendőségében mégis szimpatikus prefektusa, valamint Nagy István szegény, de önérzetes és egyenes gerincű színidirektora, Sebestyén Aba bohócszerűen kretén körorvosa, Kárp György gyomorrengetően humorba oltott, diktátor plébánosa, Kilyén László jellegzetesen tisztviselő alkatú titkára, Kovács Botond buffo jellegű hivatalsegédje, Tompa Klára skizofrén tanítónője olyan karakteráradatot szabadít a színpadra, amely sem főszereplőt, sem nézőt nem kímél. Játékuk nagyszerű, szereplőik megkímélnek a közhelyektől, illetve önmaguk hiteles paródiájává emelkednek. Pergő jeleneteik sorozata csak egy-egy momentum erejéig lassul, akkor is szándékoltan: az iroda sötét tükrében megjelenik a fehér clown, a prefektus elboruló elméjének lenyomata, amely azt sugallja: csak színészek ezek, nem az igazi polgárok, leplezd le őket! És a prefektus leleplez. Éppen e tevékenységébe bonyolódik bele, amikor megjelenik az orvos tizenegy oldalas beadványával és diplomáival. A plébános a hírrel, hogy a lány megszült. A titkár és az arzént ivott, haldokló patikus. Végül Campese, hogy visszaadja a tévedésből elvitt listát. A prefektus őrjöng és csendőrt hivat, de mint azt a vég kezdetén megtudjuk: egy színtársulat alapvető kelléke a csendőregyenruha is... A produkció nagyszerű ötlettel zárul: tapsrend következne, amikor betolják a kamerát és a rajta ücsörgő filmrendezőt (Bányai Kelemen Barna), méltó keretet adva ezzel az alagsorban a színház és film viszonyáról szóló színházigazgatói elmélkedésnek és a „való”, előadásban megjelenített világnak.

Kövesdy István egyéni, színes, a nézői érdeklődést szinte mindvégig fenntartó, jó ízléssel formált előadást jegyezhet. A kistermi jelenetek közötti enyhe törés (vita versus komédia) nem bántó, a bizonytalanság (igazi lakosok avagy színészek) az előadás után sem tűnik el. A produkció nyitva hagyja e kérdést, a válasz keresésén keresztül pedig visszavezet az alapokat képező, örökké aktuális kérdéshez, a színház és hatalom viszonyához. Ahova hosszú és tartós nevetéseken, nézői felröhejeken, a maguk egyediségében és őszinteségében vitriolosan kretén karaktereken vezet az út, válasz pedig csak egy van – ha válasz egyáltalán: az olajoshordón a semmibe beszélő színidirektor képe egy betonszürke alagsorban. Beszéd a nagyvilághoz – kérdés, amit senki sem hall.

*

Eduardo de Filippo: A komédia művészete. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Játsszák: Csiszér Lajos, Kilyén László, Kovács Botond, Nagy István, Sebestyén Aba, Kárp György, Tompa Klára, Liviu Matei, Ciugulitu Csaba, Fülöp Bea, Meszesi Oszkár, Balázs Éva, Somody Hajnal, Fodor Piroska, Henn János, Szakács László. Zene: Cári Tibor, a tervező munkatársa: Brassay B. Kinga, színpadi mozgás, rendezőasszisztens: Liviu Matei, dramaturg, a rendező munkatársa: Kovács András Ferenc, rendező, tervező: Kövesdy István.