A kíméletlen látás

A marosvásárhelyi Tékaforgatagon szombaton délben szerző és kérdezője egy órán át járja körül a könyvcímként feltűnt szokatlan jelzős szerkezetet és a vele kapcsolatos közel százoldalnyi eszmefuttatást. Demény Péter a Lector Kismonográfiák sorozatban jelentette meg olvasmányként is élvezetes, izgalmas nagyesszéjét Bánffy Miklósról, és rajzolta meg a maga tisztánlátó, de persze mégiscsak szubjektív portréját az íróról. Szubjektív, mert milyen is lehetne, ha az ember az egyik legkedvesebb szerzőjéről ír, az alaposság viszont, amellyel az esszéista a vizsgált „alany”, Bánffy látását, arcképteremtő művészetét elemzi, ráerősít a kellő távolságtartásra, objektivitásra törekvő szándékra. Jó, hogy a kiadó fontosnak tartotta kötetbe emelni a terjedelmében nem túl nagy munkát, általa egy újabb tetszetős kis kiadvánnyal gazdagította könyvtárunkat, egyben pedig törlesztett is valamennyit mindabból a tetemes adósságból, amivel az utókor az erdélyi szellemiség e kiválóságának még mindig tartozik. Szokatlan a jelző, ritkán mondjuk, hogy valakinek kíméletlen a látása, Demény részéről viszont nem meglepő, az ő írásaiban gyakran találkozunk ilyesmivel. Ettől is színesek, frissek a tolla alól előkerült szövegek, amilyen ez a mostani is. Ezen sem érezhető, hogy nem volt könnyű dolga. Pedig hamar rá kellett jönnie, hogy komoly feladatra vállalkozott. Beszél is róla a kötet utolsó fejezetében: „Ebben a kis könyvben sokat viaskodtam valóság és fikció, élet és irodalom, vagy ahogy tudósabban mondják, referencialitás és areferencialitás kérdésével, vagyis azzal a problémával, érdemes-e az úgynevezett »valóság« tényeit bevonni az értelmezésbe. Bánffy esetében különösen veszélyesnek érzem a kétely nélküli megfeleltetést. Az apodiktikus kijelentésektől szeretném óvni az életművet, hiszen a mondatok nem azért jók, mert egy gróf írta őket, az erdélyi Versailles ura, hanem egészen másért: azért, amit tehetségnek neveznek, és a mai napig nem tudnak meghatározni hál’ istennek”. 

Sok mindent nem lehet meghatározni, Demény nem is akar cáfolhatatlan megállapításokkal előrukkolni, de gondolatmenete mindvégig logikus, töretlen, még ha olykor vidámabban csobogó vizekre is kalandozik, elrugaszkodva a fősodortól. Az Erdélyi történet és a Bánffy-drámák tudatosan kimaradtak a fejtegetésekből, az esszéíró nem akarta túlfeszíteni a kereteket. Nagyobb merítés talán a túlzott erőfeszítés miatt elhomályosíthatta volna a látását. Jobban tudott így a lényegre összpontosítani. Ahogy egyik pályatársa, kritikusa, a kötetet szerkesztő Balázs Imre József fogalmaz a könyv fülszövegében, „a kötet nem világítja át ugyan a Bánffy-életmű teljességét, de az Erdélyi történet szerzőjének karakteréből kiderül rengeteg olyan dolog, ami a művek megalkotásának hogyanjában lapul. A könyv így arról szól, amit ő maga is művel: az utolsó oldalakhoz érkezve egy portrénak kell kirajzolódnia az olvasottakból”. 

A beszélgetés, amelyre szeptember elsején, szombaton 12 órakor kerül sor a Teleki Téka udvarán, remélhetőleg Bánffy Miklós és Demény Péter arcképéhez is hozzátesz még néhány derűs színárnyalatot.