A jövő emberei

Szokatlan, nehezen meghatározható, olvasmányosan szórakoztató könyvet adott ki a napokban Láng Zsolt.

Szokatlan, nehezen meghatározható, olvasmányosan szórakoztató könyvet adott ki a napokban Láng Zsolt. Nem véletlen a szóhasználat, a szerző kiadásában jelent meg A jövő emberei című kötet, a címlapon kiugrasztva áll, hogy Láng Zsolt írta a benne foglaltakat, de amint fellapozzuk a kiadványt, egykettőre kiderül, ismeretlen (többnyire háromnevű) kérdezők faggatják Láng ismert kor- és pályatársait a távoli jövőben, harminc, negyven, ötven év múlva. Tizenegy terjedelmes interjú került a könyvbe, a megszólaltatottak: Balázs Imre József, Demény Péter, Kovács András Ferenc, Láng Dániel, Markó Béla, Márton Evelin, Mihálycsa Erika, Selyem Zsuzsa, Szabó Róbert Csaba, Visky András és Zsigmond Andrea. Ha beleolvasunk a szövegbe, hamar kiderül, paródiaként is felfogható, de nem egyértelműen az. És az olvasás során előbb-utóbb az is megfogalmazódik az emberben, hogy a szerzőnek is ott kellene lennie a jövő emberei között, vele azonban nem készült beszélgetés. Ezt próbáljuk pótolni mai mellékletünkben.

N.M.K.: Kövessük a kötet gyakorlatát, kezdőbetűkkel jelezzük, hogy mikor ki beszél. Úgyis elég dupla vagy tripla csavar lesz ebben a párbeszédben, ahogy egyébként a könyvben is. Egy ideig úgy kérdezek a mai szerzőtől, mint ahogy ő is beszéltette 2011-ben készült kiadványában az évtizedekkel későbbre datált interjúk riportereit és alanyait. Tehát: a könyv születésének korát általános lehangoltság, világvége hangulat uralta, ezzel szemben Ön igen optimistának mutatkozott, a jövő embereit szólaltatta meg. Ez a derűlátás saját írói alapállásából fakadt?

L.ZS.: Nem feltétlenül. Inkább úgy mondanám, hogy a jelenben, a saját jelenemben az optimizmus is benne volt, onnan jött át a könyvbe. És azok, akikkel beszélgettem, amúgy is optimistább emberek voltak.

N.M.K.: Közbevetném, hogy a szerző, akivel most társalgunk, illetve tizenegy interjúkészítő alteregója kitűnő Látó-képességekkel megáldott ember volt. Csalhatatlan látnokként fürkészte a jövőt 2011-ben.

L.ZS.: Volt mire alapoznom. Azok az alkotók, akik 2060-ban, 61-ben válaszoltak a kérdésekre, 2011-ben már letettek valamit az asztalra. A mű pedig önmagáért beszél, tovább él, működik, dolgozik. Tudtam, hogy évtizedek teltével is érdemes a szerzőket felkeresni.

N.M.K.: Közéjük tartozott ön is, ezért furcsállom, hogy Láng Zsolt hiányzik ebből az interjúkötetből.

L.ZS.: Tizenegy interjú került a kötetbe, és mondták mások is, hogy még kéne legyen egy, a Láng Zsolté. De tulajdonképpen áttételesen ott van ő is a könyvben. Majdnem mindenki beszél arról az interjúkban, hogy ez a Láng Zsolt, aki egykor kortársuk volt, ezt meg azt csinálta, ő az ...

N.M.K.: ...akinek nem állítottak szobrot, míg másoknak igen. Nem fájlalja, hogy ilyen hálátlan az utókor? Ha szoborral nem is tisztelte meg, mint több kortársát, legalább egy utcanévvel Önt és műve nagyságát is elismerhette volna.

L.ZS.: Mit mondjak? Ebből a kötetből is kiderül, hogy amikor a jövőben élünk, a múltunkról felemásak az emlékek. Van, ami megmarad és van, ami nem. Bizonytalanul beszélünk a múltról, minden múltról. 2011-ről is. Ötven év teltével sokféleképpen mesélhetnek arról, hogy mi történt ekkor. Van, aki úgy emlékszik vissza a kötetben, hogy ez az illető, ez a Láng Zsolt így halt meg, a másik meg másképp tudja. Van, aki azt mondja, hogy autó ütötte el, van, aki azt állítja, hogy fejbe dobták egy kővel. Ugyanilyen zavarosak a visszaemlékezések, ha eseményekről vagy a saját életükről van szó. Nehéz a múltat pontosan visszaidézni.

N.M.K.: Furcsa, hogy akiket 2011-ben megszólaltatott, mind sokat éltek. Nem egy közülük 2061-ben ott volt a csúcson.

L.ZS.: Ez az optimizmusnak is a csúcsa. Nem véletlenül hittem, hogy mindenki szép, tisztes öregkort ér meg.

N.M.K.: Maradjunk Önnél, hiszen a szóbeszéd ellenére él és virágzik. Ha benne lenne a kötetben, 2061-ben Láng Zsolttal, a világhírű íróval itt, Marosvásárhelyen is dialogizálhatnánk, de a helyszín lehetne akár Hollywood vagy Berlin is, hiszen ön is nagyon sokra vitte. Csak néhány kiugró sikerére emlékeztetek. Az Ön által kezdeményezett Éneklő Borz egy egész áramlatot indított el a világon. Ennek lett természetes folytatója a farkasember- és a vámpírimádat. Számított ilyesmire?

L.ZS.: Nem számítottam. Mindig abban bíztam, hogy lesz néhány tehetséges olvasó, az számít. Soha nem arra törekedtem, hogy nagyon sokan legyenek. Inkább azt szerettem volna, hogy legyen mondjuk tíz tehetséges olvasóm, akik aztán, mint a magot, kikeltik azt, amit én elmondtam a könyveimben. Úgy látszik, hogy a mag kikelt, az ember sohasem tudhatja, mi lesz az ilyesmiből.

N.M.K.: Hollywoodot nem véletlenül említettem. Amerika is felfedezte önt, úgy tudom, hogy a Bestiárium Transylvaniae 10. kötetének megfilmesítési jogát már lekötötték. Ön írja a forgatókönyvet is?

L.ZS.: Mindig féltem a filmektől. A film egészen másfajta nyelv, mint az írás. Másképp működik az ember képzelete és más a film. Másfajta eszköztár, másfajta technika szükséges ahhoz, hogy filmet csináljanak. Úgyhogy én kiszálltam, amikor valamelyik könyvemet megfilmesítették, és rábíztam azokra, akik ezt profi módon csinálják. Nem is tekintem a sajátomnak ezeket a műveket.

N.M.K.: Ha már a felsorolásnál tartunk, ne feledjük, abban is úttörő volt mifelénk, hogy a Játék a kriptában című műve horrorként futott be páratlan karriert a 3D-s mozizásban.

L.ZS.: Tőlem függetlenül! Nekem sosem voltak horrorisztikus törekvéseim. Ez már a világ ízlését minősíti. Úgy gondolom, hogy szükségük volt valamilyen horrorisztikus feldolgozásra, és eszerint fedezték föl ezeket a műveket, amiket én nem horrorisztikusnak írtam meg.

N.M.K.: Az ilyen világsiker anyagi sikerekkel is jár. Fortuna másképp is kegyes volt Önhöz. A kötetből tudtam meg, hogy amikor régi barátja, Kovács András Ferenc Nobel-díjat kapott, Ön is részesült belőle, hiszen egy korábbi fogadás nyomán a pénzjutalom terhére egy hatalmas villát kapott. Hogy is volt ez?

L.ZS.: Ez úgy volt, hogy még 1991-ben kötöttünk egy szerződést, hogy bárki kap közülünk Nobel-díjat, köteles a másiknak, illetve amennyiben az nem él, a családjának egy bizonyos villa, egész pontosan a Loire völgyi gyönyörű Merdelot-villa aktuális tőzsdei árfolyamának az értékét biztosítani. És amikor ő 2029-ben megkapta a Nobel-díjat, ennek a villának az értéke igen tetemes összegre rúgott. Ebből mi egy szigetet vásároltunk az Indiai-óceánon.

N.M.K.: Peches volt KAF, hogy ő nyerte a Nobel-díjat, és nem fordítva történt.

L.ZS.: Igen, majdnem az egész összeg erre ment rá.

N.M.K.: Na, és nem említettem, hogy ön az animáció terén is rendkívül sikeres lett, hiszen a Pálcikaemberét szintén feldolgozták.

L.ZS.: Igen, azt nagyon szerettem. A könyvet és az animációt is. Az animáció inkább az én világom, mint ezek a háromdimenziós filmek, amelyek a technika irányába mentek el. Az animációban több a szellem.

N.M.K.: Persze, most, a ’60-as években már az egész Láng család híres, egyenesen író-, alkotódinasztiáról beszélhetünk, akár a Mann család esetében. Miben rejlik ennek az egésznek a titka?

L.ZS.: Talán abban, hogy mi mind reális, élő emberek vagyunk. Én is, pedig az alanyok mind azt állították, hogy én már ’37-ben meghaltam.

N.M.K.: Egy igazi halhatatlan író.

L.ZS.: Jól mondja. Egyébként sokat segít az a szokásom, hogy rengeteget alszom. Naponta úgy két órát vagyok aktív, a többit átalszom. Önnek most szerencséje volt, mert éppen ébren vagyok.

N.M.K.: Lehet, hogy a kötetben jelzett saját halálát is átaludta? Na, de ne éljek vissza a szerencsémmel, térjünk át a könyvbeli virtuális világból a jelenkori realitásba. Miért választottad az interjúformát? Ez alkalmasabb a parodizálásra?

L.ZS.: Az az igazság, hogy nem akartam paródiát írni. Nem gondoltam erre. Viszont miután a könyv megjelent, sokan azt mondták, hogy paródia. Nem tagadom, lehet így is olvasni. Én azonban a jelenről akartam egy könyvet írni.

N.M.K.: Benne van a jelen, de azt hiszem, hogy az sem rugaszkodik el nagyon a valóságtól, amit a jövő évtizedekről előrevetítettél.

L.ZS.: Lehet, hogy nem tudtam eléggé elrugaszkodni, képtelen voltam erre. Akik benne vannak a kötetben, talán másképp érezhetik, de én nem akartam az ő paródiájukat megírni. Nem lebegett előttem Karinthy Így írtok ti-je. Elképzeltem, hogy ott ül előttem az, akivel éppen az interjút készítem, jól ismerem, persze, és felsejlik bennem, hogyan beszél, miket mond, milyenek az ízléspreferenciái. Így jelennek meg a könyvben ezek a számomra reálisan létező, immár idős emberek.

N.M.K.: Nemcsak ők állnak, ülnek előttünk a kötetben, benne van valamiképp az erdélyi, a romániai magyar irodalom is, meg a színház, meg még egyebek is, műhelytitkoktól az álmokig.

L.ZS.: Az egyik megszólaltatott, Márton Evelin mondja el, hogy minden, ami létezik, előbb lehetőségként jön létre. Ő lehetőségeket ír meg, és számára az írás valamiféle spóra, amiből kikelhet egy valóságos történet. A lehetőség vagy bekövetkezik, vagy nem. Nyilván az időtényezőt is figyelembe kell venni. Azt is akartam ezzel a könyvvel sugallni, hogy időnként ki kell lépnünk a jelenünkből. Ez esélyt ad arra, hogy eltávolodj, kívülállóként nézz vissza arra az időre, amiben a valóságban benne vagy. Mintha egy panoptikumban sétálnál és ott látnád magadat is egy másik időben, egy másik dimenzióban. Lehet, hogy így olyan összefüggéseket fedezhetsz fel, amiket másképp nem láthatnál meg.

N.M.K.: A párbeszédes forma valamilyen szempontból többletlehetőséget adott?

L.ZS.: Szeretem a párbeszédeket. A párbeszéd kimondottan drámai műfaj. Nincs szükség leírásra, maga a dialógus teremt egyfajta leírást. Belépve egy párbeszédbe, egy-két mondattal kimondhatsz olyasmit, amit leírással nem lehet megvalósítani. A lényeg mindig valahol a kimondatlanban marad. Jól érzékeltethető, hogy mi is itt a lényeg. És hogy milyen viszonyban vagyok azzal, akivel éppen azt az interjút készítem. Ő milyen viszonyban van másokkal. Egy párbeszéd sokkal egyszerűbben, gyorsabban, rövidebben meg tudja az ilyesmit teremteni.

N.M.K.: A kérdezettek hogyan fogadták a könyved?

L.ZS.: Jól fogadták. Sokan mondták, hogy igen, ez egy reális jövőkép. Még KAF is azt mondta, lehetne ilyen is a jövő.

N.M.K.: Persze, mindenik kap egy kis fricskát is.

L.ZS.: Igen, van fricska. Ha az ember értékel valakit, értékes embernek vagy közelállónak, barátjának tartja, akkor nagyon üresnek hangzana, ha csak dicséret volna a beszélgetésben. A fricska mindig megpróbálja egy kicsit arrébb pöccinteni azt, ami a tárgya.

N.M.K.: Jó évet zársz. Az idén nem csak ez az egy könyved jelent meg.

L.ZS.: Megjelent a Bestiárium negyedik kötete is, és nem lesz tizedik. Ez az utolsó, illetve lesz majd egy pótkötet, amiben csak az állatok szerepelnek. Egyfajta enciklopédia lesz. Úgy érzem, tényleg jól sikerült. A jövő emberei pedig egyfajta bónusz számomra.

N.M.K.: Hasonlóan termékeny, jó éveket és még sok ilyen bónuszt kívánok legalább 2061-ig, ha lehet!

L.ZS.: Köszönöm szépen, még találkozunk.