Ipari másvilág

Egymással szemben, a téglalap alakú játéktér hosszabb oldalain ülnek a nézők. Szemük, lábuk előtt dereng fel egy sötét, ismeretlen, acéloszlopok, láncok, betontömbök által határolt világ, egy beteg ember univerzuma.

László Csaba (jobbról) és Sebestyén Aba jelenete

Egymással szemben, a téglalap alakú játéktér hosszabb oldalain ülnek a nézők. Szemük, lábuk előtt dereng fel egy sötét, ismeretlen, acéloszlopok, láncok, betontömbök által határolt világ, egy beteg ember univerzuma. Olyan emberé, aki igen sajátosan, mozaikszerűen látja a körülötte lévő, otthonosnak tűnő környezetét, amely tönkreteszi őt. Háy János A Gézagyerek című darabja ezt a világot vázolja fel, Rusznyák Gábor marosvásárhelyi rendezése pedig megvalósítja a színpadi mikrokozmoszt, amelyben a történet gyors iramnak tűnő lassúságban lepereg.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a Kisteremben játssza a kortárs magyarországi költő, drámaíró alkotását, műfaj-meghatározása szerint istendrámáját. A mű egy autista fiatalemberről szól, aki egy kis faluban él édesanyjával. Nem áldotta meg könnyű élettel őket a Fennvaló, az asszony tartja el a fiút, aki naphosszat a konyhában üldögél és a fekete-fehér csempéket számolja a padlón, mígnem a helyi kőbánya tulajdonosa munkát nem ajánl neki: a futószalag fölött kell ülnie, figyelnie az azon szállított köveket, rendellenesség esetén pedig megállítania a rendszert. A Gézagyerek (mert így becézik) elvállalja a melót, és ezzel becsöppen a kőfejtő munkások őt ugyan védelmező, mégis velejéig nyers, szókimondó és durva tréfáktól sem mentes világába, amely – a lelket meggyilkoló, monoton rutinnal egyetemben – a lehető legrosszabb terápia. És az „eredmény” nem is marad el. A munka- és falustársai által jó szándékból elkövetett csínyek okozta trauma hatására összeomlik, személyisége meghasad és a békés fiatalemberből egy megtört, de annál agresszívebb, kezelhetetlen gyermek válik. A kőbánya „istenének” a tragédiája ez.

Rusznyák Gábor rendezése egy rendkívüli, abszolút egyedi, Vásárhelyen sosem látott színpadi mikrokozmoszban viszi színre a Gézagyerek szomorú történetét. A kétoldalt elhelyezett nézőtér között díszlet nincsen, kellékek is alig. A fal fekete, a szürke padlóból különböző magasságban kiemelkedő betontömbök látják el a díszletek szerepét, míg a színtér körül, odafent futószalagszerű kábelek feszülnek, az egyik oldalon magas acéltraverz: ennek tetején pedig a nyikorgó csörlővel üzemeltett, emelkedő és süllyedő szék, amelyről figyelni kell a kőfejtői szalagot. Ahogy a két munkás, Banda Lajos (Tollas Gábor) és Herda Pityu (Sebestyén Aba) hajnali, buszmegállóban zajló jellegzetes és a közönséget könnyed röhejrohammal fenyegető dialógusa elkezdődik, megjelenik a színtéren a „clown” (ez esetben az egyik díszletmunkás), és húzni kezdi a magasban feszülő kábelt, amelyen az éppen elhangzó párbeszédek kulcsszavait jelképező tárgyak lógnak alá. E szalag és a róla függő dolgok jelzik a helyszínváltásokat is, néha bizarr, néha szomorúan groteszk hangulatot kölcsönözve az előadásnak, mígnem természetessé válik az egész: az elvonatkoztatás itt jön létre, ekkor csöppenünk bele a Gézagyerek sajátos, gyermekded, furcsa rendszer szerint létező világába. Egy olyan világba, amely ártatlanul, gyermeki szeretettel és tisztánlátással szemléli a külső valóságot, gyűlölni pedig képtelen. Ezt mocskolja meg a vidéki kőfejtő egyenes és durva valósága, az esti kocsmázások sorozata Krekács Béla (Ördög Miklós Levente) késdobálójában, a helyi vén kurva, Vízike (B. Fülöp Erzsébet) lefizetése (hogy lássák, valóban akkora-e egy bolondé, mint a lónak…), majd a Banda Lajos látszólagos halálának jóakaratból fakadó megszervezése, amely az utolsó csepp a pohárban. Mindennek hitelességét tovább emelik a jellegzetes figurák: az együttérző, de kisbalta-egyszerűségű bolti eladó, Marika (Szabadi Nóra) és a velejéig irigy, a papucskormány törvényszerűségei szerint élő házaspár (László Zsuzsa és Tatai Sándor). Hiába próbálja védeni fiát Erzsike (Berekméri Katalin), hiába ajánl neki munkát a főnök, Laci Bácsi (Györffy András), hiába barátságos vele a buszsofőr Karesz (Korpos András) a vég, a teljes apátia és agresszió elkerülhetetlen. A sötét, díszlettelen, indusztriálisan koszos és steril (paradoxon, de ez van) színtér az érzelmeket is lecsupaszítja, a szellemileg fogyatékos férfi különleges rendszer szerint működő pszichéjének lényegrelátó tisztaságában mutatja meg azt a megváltást váró, visszamaradt világot, amely számára sem az anyagi, sem a lelki üdvösség soha el nem jön. És ami mindezt leginkább felejthetetlenné teszi, az a főszereplő, László Csaba játéka. Olyan elsöprő erejű hitelességgel tolmácsolja a mindenkit szerető, de hatalmas igazságérzettel rendelkező fogyatékos rutintól irtózó, a külvilág számára egyértelmű, számára pedig érthetetlen folyamatoktól (miért üljek a szalag fölött, ha soha nem történik semmi…?) elzárkózni kívánó autisztikus fiatalember alakját, amely ritkaságszámba megy. És itt nem csak a hanglejtésről, testtartásról, mozgásról van szó, hanem arról a kivételes azonosulásról és a szereppel való együttérzésről, amely rendkívülivé teszi az amúgy is igen egyedi előadást. Mindezt hangsúlyozza Berekméri Katalin szeretetében egyszerű asszonya, a kőfejtői munkások laza és a közönséget több esetben könnyesre nevettető szövege, a kocsmajelenetek bohózatszámba menő abszurditása, a falubeliek röhejes áskálódása, az örök humor, amely itt a posványos valóságba oltatott. És a bokszkesztyű, amely végig ott lóg a Gézagyerek nyakában, de valódi jelentését csak az utolsó képek során villantja meg.

Rusznyák Gábor rendezése, a Tompa Miklós Társulat előadása rendkívüli. Azzá teszi az egyedi, átgondolt és különleges koncepció, a szomorú történet ellenére végig jelen lévő savanyú humor, a groteszk és a realizmus keveredése egy belülről kifelé nyíló lelki térben, amelyet egyszerűségükben nagyszerűen játszó szereplők népesítenek be. A Gézagyerek tragédiájának külső és belső oldala ez a világ – egy olyan produkció, amelynek során elfeledjük, hogy valakik nekünk most éppen játszanak. És amelyet kár elszalasztani.

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Háy János: A Gézagyerek. Játsszák: László Csaba, Berekméri Katalin, Tollas Gábor, Sebestyén Aba, Ördög Miklós Levente, Györffy András, Tatai Sándor, László Zsuzsa, Szabadi Nóra, B. Fülöp Erzsébet, Korpos András. Zene: Márkos Albert, díszlet-jelmez: Cseh Renátó, asszisztens: Máthé Tekla Noémi e.h.. Rendező: Rusznyák Gábor.