A holt anyag csodája
2011-09-23 14:43:36
- Kaáli Nagy Botond
Először rendezett Marosvásárhelyen a magyarországi Rumi László Blattner-díjas rendező. Az Ariel Színházban nagy sikerrel bemutatott Kortyondi király című előadás színrevivőjeként szokatlan, de igen érdekes produkcióval lepett meg kicsiket és nagyokat, ugyanakkor megígérte: fog még rendezni Erdélyben, reméli, Marosvásárhelyen is.
Először rendezett Marosvásárhelyen a magyarországi Rumi László Blattner-díjas rendező. Az Ariel Színházban nagy sikerrel bemutatott Kortyondi király című előadás színrevivőjeként szokatlan, de igen érdekes produkcióval lepett meg kicsiket és nagyokat, ugyanakkor megígérte: fog még rendezni Erdélyben, reméli, Marosvásárhelyen is.
– Kicsit utánadnéztem az interneten, több honlap is azt írja, hogy 29 évesen fogtál először bábot a kezedbe...
– Az az információ téves. 29 évesen végeztem el a színészképzőt. 26 éves voltam, amikor a Ciróka Bábszínház még amatőr társulat volt. Akkor, 1986-ban alakult a Katona József Színház tagozata és akiket oda fölvettek, el kellett kezdjék a bábszínészképzőt. Az ért véget '89–ben, 29 éves koromban. Addig a Cirókával évi négy bemutatót tartottunk, előadásokban játszottunk és a képzőt is végeztük – nem volt könnyű, de mindenki nagyon élvezte. Utána a színház operettes irányvonalat vett fel és a bábszínészetre kapott állami támogatást kezdték hasznosítani, magyarán lenyúlták a nekünk adott pénzt. Ezért a Ciróka kiszállt, egy évig alapítványi színházként működött: azt tudtuk csak elosztani, amit megkerestünk, bérelt helyen játszottunk. De a nehézségek még jobban összekovácsolták a csoportot. Később a sorsunk jobbra fordult, sikerült kiharcolni a városi bábszínház státust, az önkormányzat adott helyet, alkalmazotti fizetést. Magyarországon az egyik legjobb bábszínházépület a Cirókáé, amely ma is működik. Noha '93-tól szabadúszó vagyok, máig gyakran rendezek náluk.
– Ezek szerint műkedvelőként szálltál be a bábszínészetbe.
– Igen, de hamarosan el kellett végezni a színészképző stúdiót, amely amolyan nem hivatalos főiskola volt és amelyen erősebb képzést kaptunk, mint az akadémisták, akik máig botrányosan kevés bábos képzést kapnak. Erős a színészmesterség-képzésük, de a szakirányú kevésbé.
– Hogyan kerültél a bábszínház vonzáskörébe?
– Versmondással, amatőr színjátszással foglalkoztam, voltak előtanulmányaim és volt egy sikertelen felvételim is a színire. Utána díszletmunkás voltam, majd amatőr együttesek tagjaként léptem fel, kézműves-foglalkozásokat szerveztünk gyerekeknek és muzsikáltam egy népi zenekarban is. Kiderült, hogy van egy hely, ahol a megszerzett tapasztalataimra szükség van és ez a bábszínház volt. Furulyásként kezdtem, zenei munkatársként. Jó volt a csapat, befogadtak, aztán kaptam egy bábot a kezembe... Rendezőként '91-ben volt az első lehetőségem, a Cirókában: a Fehérlófiát vittem színpadra. Én írtam a szövegét is, nagyon érdekelt a munka, hiszen a táltos-kultúráról van szó benne. Nem hagyományos bábszínházi sémák szerinti előadás volt, kör alakú sátorban, maszkokkal játsztuk. Akkor került oda a Prágában végzett Boráros Szilárd, aki Kovács Géza jó barátja volt. Kovács Géza teremtette meg a Ciróka alapjait, Kecskemét városa sokat köszönhet neki. Jól sikerült az előadás, de utána még sokat kellett tapasztaljak ahhoz, hogy kialakítsak egy saját stílust.
– Mivel jellemeznéd ezt a stílust?
– Nem szövegcentrikus előadásokat rendezek, de szeretem, ha az elhangzó szöveg nívós. Sokszor verses szöveget használok és erős zenéket: az előadások fele mindig zenéből áll. A produkción belül is legalább két-három különböző technikát használok, mindig a mondanivaló érdekében. Nagyon szeretem például az árnyjátékot, egy szerepért vagy jelenetért is képes vagyok más technikát alkalmazni. Ez régebben nem volt szokás, a közönség tempóérzékelése más volt. Közben kliptechnikássá vált az élet és nekünk meg kell néznünk, hogy hogyan tudunk bánni ezekkel a lehetőségekkel. Egy mai gyerek másként fogja fel az információkat, mint akár egy tíz évvel ezelőtti. Mindezekkel együtt szeretem, ha egy előadás nemcsak formai bravúr, hanem van üzenete is.
– Utcaszínházzal is foglalkozol, mesélj erről egy kicsit.
– Ott sem vagyok hűtlen a bábszínházhoz. A legtöbb esetben óriásbábokat, gólyalábakat használunk. Hármunkat – Pályi Jánost, Kovács Gézát és engem – ez már akkor is kifejezetten érdekelt, amikor a Ciróka megalakult. Így hárman összehoztunk egy együttest, a Maskarás báb- és utcaszínházi társulást. Elég jól ment, vásárokba, külföldi fesztiválokra jártunk, mi voltunk az elsők, akik Magyarországon gólyalábas rendszert használtunk. Májusig a kőszínházban játsztunk, májustól októberig pedig utcaszínházi előadásokat tartottunk. Később egy másik együttes, a Langaléta Garabonciások tagja voltam, ezzel a bandával léptem fel majdnem tíz éven keresztül. Máig nem tudom megunni, függőséget okoz, elég extrém élmény. A gólyaláb olyan eszköz, amely újabb és újabb lehetőségeket kínál. És olyan státust is, amely kicsit az udvari bolondokéhoz hasonlít: megszólíthatod az embereket a köztársasági elnöktől a vásározó néniig. Megszűnnek a társadalmi tabuk határvonalai, közvetlen kommunikációt tesz lehetővé. Az utcán csak akkor élsz meg, ha kihasználod a helyzet adta lehetőségeket, és ez rengeteg improvizációval jár. Sokat lehet a gyerekekkel játszani – ezt ők nagyon szeretik.
– Hogyan zajlottak a marosvásárhelyi próbák?
– Jó színészek vannak itt, minden fennakadás nélkül tudtam velük dolgozni. Inkább szervezési gondok adódtak, a megszokottnál nehezebben mozog a műhely gépezete. A struktúra más, mint nálunk, és ezt meg kellett szoknom. Nem volt egy egyszerű mutatvány, végül a helyzetet úgy oldottam meg, hogy én is bementem dolgozni, fúrtam-faragtam. Ez segített. Végül egy hónap alatt készült el a díszlet, a bábok, összeraktuk a zenét és megtörtént a nyári munkabemutató. Ősszel csak javítgatni kellett itt-ott. Én abban az iskolában nevelkedtem, amelyben a színészek maguk is dolgoztak a saját bábjaikon. A fiatal generációkban újra látok erre érdeklődést. Kifejezetten örömöt jelent számomra, amikor beengednek a műhelybe bütykölni és a legtöbbször sikerül is ezt kiharcolnom. Ez így volt Nagyváradon a Csodaszarvassal, és remélem, így lesz a hamarosan ugyancsak ott bemutatandó A kolozsvári bíróval is.
– Milyen munkamódszert használsz egy-egy előadás létrehozásakor?
– Nincsenek előre, százszázalékosan lekottázható előadásterveim. Van egy vízióm, de a lehetőségeket szeretem menet közben kihasználni, hogy úgy épüljön fel az előadás, mint egy fa. A próbafolyamat alatt születik meg a szöveg, a zene, a képi világ. Játszótársaimnak tekintem a színészeket és ezt fordítva is elvárom tőlük. Ez Vásárhelyen furcsa volt, nem ehhez szoktak. De egyszer csak fölvették a tempót és attól kezdve minden rendben ment. Ha rajtam múlik, jövök még ide rendezni. Megnéztem az új épületet is (a volt Progres moziba költözik hamarosan az Ariel színház – a szerk.) és elmondhatom, Európa egyik legjobb bábszínházépülete lesz. Példaértékű.
– Gyerek- vagy felnőttelőadásokat szeretsz inkább rendezni?
– Ez az egyik vesszőparipám. A felezővonal nem itt húzódik. Vagy csinálsz egy jó előadást, ami a felnőtteket is leköti, vagy összehozol egy rosszat, ami a gyerekeknek is kínszenvedés. Ha van egy jó előadásod, jó ritmussal, színvonalas képzőművészettel, jó hatásokkal, akkor a felnőttekben is megmozdul valami, elhagyják a felnőtt sztereotípiáikat és gyereklélekkel tudják azt élvezni. Ez visszafele nyilván teljesen másképpen megy, kifejezetten felnőtteknek rendezni más tészta. De odafelé működik. Szeretem, ha eljönnek és gyerekként tudják élvezni az előadásaimat. Ötéves kortól felfelé. Volt például egy előadásunk, az Árnyak színháza, amely körülbelül húsz díjat kapott három év alatt. Egy idős súgónő életéről szólt, aki folyton árnyakat látott és ezekkel az árnyakkal színházat csinált. Nem kifejezetten gyerekeknek szóló téma, de úgy vittük színre, hogy a gyerekeket ugyanúgy lekötötte, mint a felnőtteket. Egy jó előadásnak rétegei vannak, amelyekben mindenki azt lát meg, amit akar. A bábszínházról élő szemlélet kezd megváltozni: a Kortyondi király esetében biztosan lesznek olyanok, akik azt mondják, nem gyerekeknek való. Ez hülyeség. A gyerek tudja, hogy mi az, ami neki való, nem kell megmondani neki. A gyerekek vizuális világa, fantáziája sokkal fejlettebb, mint a felnőtteké. Időközben lebutulunk, a konzumkultúra beszippant. Mi bábszínészként igyekszünk visszakerülni ebbe a gazdag érzelemvilágba. És megpróbáljuk magunkkal vinni a nézőinket is.
A bábszínház azért nagyon jó dolog, mert sokféle művészeti ágból áll. Az emberi lét olyan határterületeivel foglalkozik, mint az élet és a halál. Élettelen báboknak kell megelevenedni csupán a színész energiája által. Élő anyagot kell létrehozni a holt anyagból. És a szemed láttára kezd a holt anyag élőként viselkedni, ha akarom, a halott anyag élőként működik. Ezt egyedül a bábszínház tudja. Ez a csoda, amiért az emberek eljönnek a bábszínházba. Itt a titok, ezt kell jól csinálni: amit egy színész a testével meg tud csinálni, azt a bábosnak egy külső objektumra kell kivetíteni. A bábszínésznek startból nagyon jó színésznek kell lenni. És ehhez hozzáteszek valamit: a színházi világ rákfenéje az a beidegződés, hogy bábszínésznek lenni visszalépést jelent. Nos, a „hagyományos” színészek három perc után úgy élvezték a bábozást, mint a gyerekek. Temesváron például öt színész-bábszínész van, akik az egyik este kőszínházi művészek, a másik este bábosok. És jól csinálják. Itt ez még nincsen így, de ha az az idő is eljönne: nem csodálkoznék.
